Budapest, 1978. (16. évfolyam)

1. szám január - Vargha Balázs: Kormos István

Csigó László felvétele irodalmi városképek Vargha Balázs Kormos István (1923-1977) Hova „dülöngélünk"? Mint valami szembekötösdi-játékban: úgy futott a halál elől, hogy éppen a karjaiba rohant. Amit utoiso orvosa, a kórboncnok megállapított, azt a verseiből is kiolvashatjuk, a legelsőktől kezdve végig: el volt jegyezve a hirtelen halállal. Dülöngélünk — első verseskötetének címe kedélyes hangzású, még Bartók „Kicsit ázottan" darabjával is rokon. Pedig a kötet versei ellene mondanak ennek az olvasói sejtésnek. Dülöngélünk — a sírunk felé. Megyünk fekete jövendőnk felé sorban. Oda is érünk: vagy élve, vagy csak holtan. Élve vagy holtan — pokoli logika kínálhat ilyen eshetőséget. Élve jutni koporsóba: gyerekkori rémtörténetek legszörnyűbbje rémlik föl itt. Ám a haláltáncban minden élő halott is, és minden halott él is: Előttem az öregapám lassan billeg. Ráhúznak az útja végén csuda-inget Egyik kezét öreganyám sirva fogja. Kicsiny hátához odanőtt koporsója Hajdanvolt iskolatársak kéz-láb nélkül. Kutyám árokparton nézdel szeme nélkül. A középkori haláltánc-versek láncolatos iszonyata igazában vigasztaló. A szegények dörzsölhetik a kezüket, akár el'is vigyorodhatnak : nagy dézsmálóiknak, a hercegeknek, püspököknek is menni kell. Kormos István versének halálmenete nem kínálja ezt az együgyűen demokratikus elégtételt. Nála a válogatós Halál éppen az isten szegényeit fogja láncba. Nem kaszával, bombával arat. A versnek egyetlen szakasza világosítja meg, hol is sorakozik fel a dülöngélő menet. Fák, tűzfalak, malacvisitásos ólak. Szívetekbe a gránátok most csapódnak. (A kettétört szó — malacvisi-tásos — a most-ot, a becsapódás pillanatát jelzi). Az 1923-ban született Kormos Istvánt nagy szőnyegbombázások verték költővé. Az a rettenetes tapasztalása, hogy nemcsak a vagyont, a nincsent is el lehet veszíteni. József Attilla axiómája ott is igazolódott: „Aki szegény, az a legszegényebb. "Aludnék egy évet, hanem hol az ágyam? Adnám egy éjjelre érte tizenhárom házam. Egy volt, az is elrepült, felleg kódszélére ült. Vele szállt a Medvetánc, Weöres Medúzája, anyám imalánca; bombatölcsér vize agyagsarga. szemem veri bugyborékolása Aludnék Hogy a szél — mondjuk: a történelem szele — átjár a szobán, átjár az életünkön : ettől az 1944-es megrázkódtatástól soha többé nem tudott szabadulni. „Emlékek kőkolonca" — szép is, rettenetes is ez a szókép. A tanyai vad kutyának csak a futását lassítja le a nyakába kötött fakolonc. Emlékek kőkoloncával nem lehet még felegyenesedni se. Ez az emlék, a bombáké — évek múlva is visszatért az álmaiban és a verseiben : Szélház, nincs fala; négy égtáj néz ide irgalomtalan, mennyét egy bosszús angyal rúgta le, padlóját tenger hörbölte magába; kicsavart ablakredőny tántorog messzi-kémények ollóiba bukva, szilánkos ablak, ikrás fénycsomót fullasztott hamujába; kondulás egy talán-nincs-is-toronyban, acélhurok hangja szívre tekeredik. Szélház, nincs fala Megirigyelte talán a bombát? Elszántan, ádázul robbantott föl kész helyzeteket, verte szét, ami éppen kialakulni, rendeződni kezdett körülötte. Elindult, nem könnyű fehér ruhában, hanem legendás pulóver-kámzsájában, a zsebében egy doboz cigarettával. Legszebb önarckép-versének a Szegény Yorick-22