Budapest, 1978. (16. évfolyam)

1. szám január - Vargha Balázs: Kormos István

nak két sora céloz ilyen kivonulás előtti állapotára, kicsit rejtvényesen: Báthory utca 8 nyaktilóm fabrikáltam Melengető otthonokat cserélt e! olyan menedékekre, amelyek versbe költve tengermélyi fövénynek vagy puszta földnek mutatkoztak. Hogy jó cserét csinált-e vagy rosszat, annak megítélése csak őrá tartozott. Se házam székem asztalom Surabajában vásált gyöngyöm foszlott magasnyakú pullover fekszem könyéken puszta földön de semmi vész gyerekeim sajnálnotok fölösleges világokat varázsolok amikor akarom. Nakonxipdnban hull a hó Sikerült a varázslat. Csakhogy a világok, amiket versekbe bübájolt, üresek, ridegek, emberi létünkön túliak lettek. Van-e például olyan rafinált technikájú fényképezőgép, amely követni tudná ennek a versnek egybemosódó derengését és vad kontrasztjait: Sötétség tengermélyi csöndje. Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár, pohárban tintavíz. földreomlott fehér ing, és Attila gyöngybetűi falamra felszögezve, valahol, menyét-lábú másodpercmutató, szurokba mártott négy szobasarok, vagytok-e Tengermély Első kötetének első verse már a túlvilágról üzent, önmagát múlt időbe téve: Kivetett a víz alól fröcskölődő hullám, kavicsos parton szárítom bú-buborék hullám. Ajtóm fák közé nyílik, nyitja-csukja tollam, karcolászva bűbájolom: K. I. aki voltam. Névtábla seholnincs ajtómra Akkor nem lehetett egészen komolyan venni egy huszonkét éves gyerekembertől, hogy a hullám-ra hullám-mal rímel, a maga fába karcolt sírfeliratával játszadozik. De azóta annyi verse erősítette meg ezt a halál-bűbájolást, hogy a végső hitelesítésre, erre a nagyon rossz viccre semmi szükség nem lett volna. Rút hála — szép hálátlanság Emlékezésében, az Új Írásban a hálátlanságot vallotta élete legfőbb jellemvonásának. Nem hibájának. Ő maga is kíváncsian és értetlenül vizsgálta azokat az évtizedeit, amelyekben a kapott jókért semmit nem adott. Ha úgy egyenlítette volna tartozásait mint egy lord, vagy mint a példaszóbeli katonatiszt, akkor nein lett volna ő Kormos István. De az emlékezésben egy szót nem szólt arról, hogy háláját már lerótta versben az élőknek és a holtaknak. Egész életére szóló — csak utolsó éveiben oldódó — árvasága azzal kezdődött, hogy apa helyett egy elsuttogott, homályos legendát kapott. Ezért is választotta fogadott apjának J. A-t, a másik apátlan Költőt. Egyek ők Attilával abban is, hogy költészetüket beragyogja az anya rejtélyes fényű alakja. Bár ö csak egyetlen verset írt édesanyjáról, de abban mindent kimond, szemrehányástól az engesztelésig, az iszonyattól a megkésett búcsúztatásig. Aki világra hoztál fiadnak sose mondtál hozzám egy pisszt se szóltál magadhoz nem karoltál Te gyöngyed nem lehettem keserű átkod lettem inkább voltál te árva én kövek zuhogása Nem volt emléked bennem csak a neved nevemben azt hittem sose jössz föl nem támadsz föl a földből Nem láttam soha fekted fölötted a kereszted s halántékomhoz vágod a második halálod Gondozója, nevelője, a nagymama egy fél strófát jussolt a Szegény Yorick-ban: Dunnyogtam nagymamának tarló tű-tengerén mezítláb átszaladtam lábam csont dobverő lett Nem róható fel, hogy Mézes Annus több versben helyet kapott —• mégpedig teljes nevével — mint a nagymama, akinek csak rangja van, neve nincs a versekben. első szerelmem Mézes Annus amikor elköltöztetek két napig küszöbünkön ültem nem nyúltam lisztes gánicámhoz Nakonxipánban hull a hó Ez a nyers, darabos szavú vers szappanbuborékként varázsolja elö a hajdanvolt lányokat. Mézes Annus után Fekete Irénkét. Aztán pedig egy aszszonyt: gyermekem anyja állj ide senkire sem hasonlítasz magát senki ne mérje hozzád mert agyvérzést kapok dühömben Lehet, hogy valamikor jegyzetes kritikai kiadás fogja eligazítani az olvasókat Kormos István utalásainak, célzásainak, monogrammal vagy még azzal sem jelzett fontos hozzátartozóinak összebogozott hálójában. Addig azonban meg kell elégednie kinekkinek annyival, amit a monogrammok és célzások maguktól elárulnak. Maradjon egyelőre feloldatlan az SM monogramm is, azé az asszonyé, aki nemcsak Kormos Istvánnak volt fogadott anyja valamikor, hanem egy egész, azóta felelőssé felnőtt, süvölvény nemzedéknek. Könyököltünk az asztalodra nagy röhögések hallgatások gutaütéses óriáskerék nap és hold forgott Hunyadormon előbb kenyered szalonnádat borodat faltuk és nyakaltuk nem volt elég SM soha mindent akartunk fiaid A fánk-ujjú asszony Mélyebb titokba húzódik le NN személye, akinek fontosságáról elég annyit mondani, hogy a kihantolt sírról szóló vers szavaiból 6 is részesedett (,,halántékomhoz vágod a második halálod"), NN mandula ízeit mentettem volna fogkefémre Vackorral azonosított a mesebeli medveboccsal ki tengermélyböl hangtalan szóval halántékomra csattant elhallgatta a mondhatót kikotyogta a mondhatatlant. Nakonxipánban hull a hó Akik barátságukért nem számíthattak töle semmiféle hálára, azoknak is lerótta tartozását ez a hűséges hálátlan. Honnan ismerné irodalmunk jeleseinek, Domokos Mátyásnak, Vas Istvánnak és másoknak a nevét minden óvodás, ha nem Vackor meséiből? Vas Pista is mondja: Kééééérlek! Ha nagy leszek, költő leszek s csak azt zengem: Jók a mézek! Vackor megmondja, hogy nem szereti a mézet Azzal pedig, hogy váratlanul visszavette magát, csak a mi tartozásunkat növelte, a megfizethetetlenségig. „Fogadott apjának" példájára ő is megírta keserű, lemondó leltárát Tőle kaptuk... Azt hittem, ebben-abban lesz szavam nem országos, csak egy embernek szóló, de kezemre ütöttek, tenyérrel szájon csaptak hátulról elbuktattak, fejem víz alá nyomták. Leltár Hogy ez a vers hova szól, nem fontos most. De bizonyos, hogy Kormos István, amellett, hogy egy nagy költőnemzedék teljes jogú tagja volt (és marad), országos szolgálatot tett a „gyöngyszem" sorozatok megálmodásával és megépítésével. Fejből tudta a verses világirodalmat, az ősköltészettől a mai napig, örök remekektől kacifántos rimötletekig. Mikor tanulta? Hol tanulta? Tudta. A régi magyar nyelv és a paraszti nyelv sok titkával együtt. Egy miccre, egy miccentésre — ez volt egyik kedvenc szava. Tőle kaptuk, bár nem az ő találmánya. Az is meglehet, hogy nem szülőfaluja útszélén szedte föl, hanem valamelyik népköltési gyűjteményből „szúrta ki". Vagy Szinnyei Tájszótárából. Sokszor megállunk még majd egy miccentésnyire, rábukkanva egyik-másik-harmadik szavának forrására. A ritka szavak, különös szóváltozatok, merész nyelvi ötletek hetven évvel ezelőtt — Ady idejében — hisztérikus tiltakozást vagy röhejt keltettek. Ma — így hisszük — csak kevés olvasó véli magáról, hogy jobban ismeri a nyelvet mint a költők. Kormos István nyelvének bátorságát, gazdagságát kezdettől fogva megbecsülték kritikusai. Külön méltatást érdemel az a vívmánya, hogy különleges szavaira megtanította, megtanítja a kisgyerekeket. Kóstoljunk bele egyik meséjébe, az Egy fazék méz-be: Mackó / mocorog / álmában, / mézet, / mesejót / mammogat / a szájában. A mackó mocorog murrogvo, a mancsait moncsolja, a kisnyúl kuncorál, a róka rikonyól, a szamár szepereg. Beláthatatlan a nyelvi haszna annak, hogy ezek a meseversek szüntelen hangzanak otthon és az óvodában, s megerősítik a gyerekeket anyanyelvi találósságukban. Erre biztatnak: másképpen is szabad mondani, mint ahogy szoktuk, szabad újmódon kimondani bármit. A magyar költészet legújabb története — ha megírják majd — számon fogja tartani Kormos István költői szemináriumát, iskoláját. Semmiféle rendelet, hivatalos megbízás nem alapozta meg ezt az iskolát. Óráit alkalmilag tartotta, leginkább a Móra kiadó előszobájában. Hallgatói fiatal költők vagy költőjelöltek voltak. Csaknem bizonyossággal meg lehet majd mérni, hogy a most 25—40 éves költők közül kinek volt lényeges találkozása vele. Mit tanultak Kormostól a nála fiatalabbak? Termékeny paradoxonokat. Hogy pokolba az artisztikummal, de a verset meg kell munkálni pontosan. Hogy a mosonszentjánosi, mecséri szürrealizmus az Atlanti-óceán partján is érvényes. S amit életművének minden sorával üzen odaátról: a költészet halálos mesterség. De megéri. 23