Budapest, 1978. (16. évfolyam)

10. szám október - Barta András: Krúdy felfedezése

(Csigó László reprodukciója) Krúdy felfedezése „Hányszor kell a magyar írót felfedezni?'''' — kérdi Szép Ernőesszéjének bevezető sorában Illés Endre. S nyomban válaszol: „Megszoktuk, hogy többször". Krúdy Gyulát is többször kellett felfedezni. S vajon fölfedeztük-e már igazán? Talán feleslegesen okvetetlenkedőnek tűnik fel a kérdés éppen most, amikor századik születésnapjának évében minden eddiginél magasabban áll Krúdy írói csillaga. Amikor évente öt-hat kötete jelenik meg, amikor színi müveit bemutatják, amikor a televízió és rádió sugározza regényeinek, elbeszéléseinek feldolgozásait, felújítják a Szindbád-filmet, emlékező cikkekkel és ünnepi szónoklatokkal köszöntik. De vajon, ha sokat foglalkozunk valakivel, ha sokat beszélünk róla, egyszersmind azt jelenti ez, hogy jól ismerjük is őt? Hogy igazi értékei szerint becsüljük? Hányszor fedezték fel eddig Krúdyt? Először gimnazista korában, amikor „beszélyeket" és cikkeket írt szülővárosa, Nyíregyháza lapjaiba, majd más vidéki lapocskákba, végül a Debreceni Ellenőrbe és országos hetilapokba. Csodálták, hogy kamasz létére milyen magabiztosan forgatja a tollat. Másodszor — az érettségi után — a debreceni redakcióban „mindenes'''' újságírói tehetségére figyeltek fel a segédszerkesztői íróasztal mellett. Harmadszor — egy évvel később, már a millenniumi fővárosban — a káprázatosan termékeny novellistát fedezték fel a szerkesztők; azt a lelkes fiatalembert, aki Jókai, Dickens, Turgenyev és a századvégi városi-polgári, naturalista irodalom stílusát követve indult az olvasóközönség meghódítására. Míg e három felfedezés rövid öt-hat év alatt ellobbant, a következőre több mint másfél évtizedig, A vörös postakocsi megjelenéséig, 1913-ig A távolban harmonika szól. — Istenem, milyen szomorú a harmonika hangja! A Gellért-hegyre mentem, ahol még petróleum-lámpások világítanak estve, de nappal a lámpást magával viszi a gyújtogató, és töredezett, régi, útmenti karfára könyököltem, amely a boros embereket őrzi a mélységbe való zuhanástól. (Mintha nem volna külön angyaluk a mámorosoknak!) Nyárelejei vasárnapi délután, alant a Rácváros, mint egy régi fametszet, a templomban harangoznak, litániára, mintha az öreganyám zsoltároskönyvéből való öreg betűk útrakelnének a képzeletemben, egyiken ódon fekete kendő, másikon százgalléros köpenyeg és kemény kalap, amint a régi újságban a képrejtvényben láttam egyes betűket: CS Ö B Csizmadia Öregasszony Betyár A harang beszél és elméláz alant, majd egy utolsó kísérlet után végleg elhallgat, mint aki csak félig mondta el tudnivalóját. A nyárelői vasárnap, mint egy álomkép reszket Buda legrégibb városrésze fölött. Valahol harmonika szól. Négyszögletes kis udvarban pirosló asztalok mellett üldögélnek ökölnyi nagyságú emberkék, a fogadós fehér köténye világit, szűk házak között, keskeny sikátorban mélyen elmerülve mendegél két fiatal hölgy, öregasszony és macskája üldögélnek egy ablakban, borzas asszony fésülködik egy házban, a kőből való kút, mint egy sírkő emelkedik egynémelyik régi udvarban, és a török hódoltságból megmaradott házakban álmos öregemberek üldögélnek a garádicson. Mesebeli, szinte elandalító levegő leng föl a hűvös magasságba, mintha gyermekkorunk képeskönyveit forgatnánk álmunkban. Ah, újra ifjúnak lenni, a Rácvárosban lakni és esténkint a harmónikaszót hallgatni egy düledező erkélyen, körül kis világos ablakok fénylenek, mint a panoráma ablakocskái, mindegyik mögött egy másik világ, itt pirosruhás bakák mennek Boszniába, egy vasúti hídon át, amott az orosz cárt robbantják föl havas moszkvai utcán. Spangát és Pitélit akasztják egy szürke kis udvaron — hervatag, szép, szomorú arcú nők, akiket álmában lát az ember, mint régi kedveseit, mintha az arcukra volna írva a bánat és szomorúság, azóta emiatt, az elhagyatottságért üldögélnek tiszta lámpácskák alatt bolthajtásos szobákban és mindegyiknek van valami gondolni valója. Három esztendeig laktam egykor, ifjúkoromban a messzi Rácvárosban és a nők mindig-mindig elgondolkozva hajtották le a fejüket körülöttem, az esti világosságú ablakok mögött, mielőtt a függönyt összevonták volna, hogy álmukban folytassák gondolatbeli életüket. Ilyenkor építették a Rácvárosban azokat a gyönyörű várkastélyokat, ábrándos, hosszú parkokat és függőkerteket, amelyek manapság nyomtalanul eltűntek. Az ablakok alatt középkori daliák mennek éjfélkor és sarkantyúikat halkan megpendítik. Valahol egy erkély alatt öreg diák énekel, húros hangszeren kísérve reszketeg dalát, Thurzónál, a püspöknél bál van a palotában, délceg grófnők táncolnak, a kapu előtt cifra udvari cselédség melegedik a máglyatűznél. Ah, gyönyörű, régi rácvárosi álmok, amelyek eltünedeztek az ifjúkorral, mint azok a finom, langymeleg nyáresti esők, amelyek a kikoptatott kövezetű utcákon az alkonyi gondolatokat halk léptekkel kísérték, mintha valaki jönne, mendegélne a gondolatok után, mint egy jó öregember, aki botocskával kopogva kíséri messziről unokáját. A hegyoldal karfájára dőlök, a harmonikára hallgatok és régi, szép ifjúságomra gondolok, midőn a Rácváros hölgyeiért rajongtam és az öregasszonyokban elmúlt hercegnőket, a varrókisasszonyokban menyasszonyaimat láttam. Szép volt. (Üj Idők, 1914. június 28.) 20 Nyárelő