Budapest, 1978. (16. évfolyam)

10. szám október - Barta András: Krúdy felfedezése

kellett várnia Krúáynak. (Igaz, erre ő maga adott okot, amikor a szá­zadelőn Mikszáth nyomába szegődött, és az anekdotázás révületéből csak nehezen ocsúdott fel.) Mint Münchhausen báró a hidegben berekedt kürtjéből a meleg hatá­sára a hangok, úgy törtek fel — a középkori zsoldosok, Szindbád, Rezeda és Alvinczi érkeztekor — Krúdyból az egyéni téma- és stilusvilág csodá­latos hangzatai. De vajon váratlanul megnőtt olvasótábora azt becsülte-e ami valóban eredeti volt megújult írásművészetében? Az apadhatatlan bőséggel áradó asszociációk, hasonlatok, metaforák, a szabadon szárnyaló emlékezet és a fojtott érzékiségű történetek élvezői észrevették-e, hogy ön­nön kiábrándultságának ad hangot az író a századelő hirtelen meg­gazdagodott Pestjének félig kritikai,félig nosztalgikus ábrázolásával. Ész­revették-e, hogy ebben a „könnyes, drága könyvben''' — ahogy Ady A vö­rös postakocsit köszöntötte — Krúdy egy sosem volt harmónia illúziójá­val szembesiti korának diszharmóniáját, reményvesztettségét. Egészen bizonyos: kevesen voltak, akik ezt értékelték regényeiben, elbeszéléseiben. Harmincöt éves volt A vörös postakocsi megjelenésekor — húsz eszten­dőt élt, dolgozott még, de többé nem fedezték fel. Csak igen kevesen méltá­nyolták az őszirózsás forradalom idején és az ellenforradalom első évei­ben irt remekmüveit (Napraforgó, Asszonyságok díja, N. N., Mit látott Vak Béla Szerelemben és Bánatban, Őszi versenyek, Hét bagoly). Szinte némán mentek el bátor hangú publicisztikája mellett, és ugyanígy vissz­hangtalanok maradtak az élete alkonyán írt klasszikus értékű regények, elbeszélések is (Boldogult urfikoromban, Az élet álom), amelyekben külö­nösen lélekábrázolása mélyült el, és stílusa tisztult le végső rezignációjá­ban. Már csak írók fedezték fel, és könyvét saját költségén kellett kiadnia, hogy megkapja a Baumgarten-, illetve a Rothermere-dijat. A halálát követő két évtizedben a kevesek, az ínyencek írója volt Krú­dy; a dogmatizmus kábulatából magához térő irodalomkritika csak az öt­venes évek közepén fedezte fel írásművészetében „egy osztály, egy élet­mód és életszemlélet — egy irodalmi hagyomány kései, magános hattyú­dalá"-t (Sőtér István). 1957-ben, a kétkötetes Szindbáddal útjára indult az első nagyszabású életmű kiadás, és hamarosan nyilvánvalóvá lett: ez a felfedezés immár az utolsó, a végleges. Krúdy müveit azóta tö­megek olvassák — ismerik a színpadról, a filmvászonról, a rádióból, a te­levízió képernyőjéről. Ötször kellett tehát felfedezni eszázadi irodalmunk magányos lovagját, inig művészete közkinccsé válhatott. Ennek az ötödik felfedezésnek lehet­tem én is egyik szerény részese azzal, hogy bekapcsolódtam az elbeszélés­kötetek és a publicisztika válogatásába, megszerkeszthettem az Almos­könyv ötödik és „öregbített" kiadását. Most a második, az előbbinél rend­szeresebb és teljesebb, huszonöt kötetre tervezett életmű kiadás sajtó alá rendezésén dolgozom: a hatodik, hetedik és nyolcadik kötet — két regény­gyűjtemény és egy elbeszélésválogatás — a centenáriumra jelenik meg. A példányszám az előző életmű sorozat négy-ötszöröse, évente több kötet jelenik meg a sorozaton kívül is, szaporodnak a Krúdyról írt emlékezések és tanulmányok, ma már nincs is magyar olvasó, aki ne ismerné a Szind­bád írójának legalább néhány elbeszélését vagy valamelyik regényét. Még­is gyakran feltnerül bennem a kérdés: vajon az igazi Krúdyt szeretik-e, ismerik-e? Vajon nemcsak a stílus művészét, az ábrándos emlékezések íróját, a régi Magyarország krónikását, a magát szigeti magányosságában álomfej­téssel narkotizáló bús lovagot becsüli-e sok olvasó? Felfedeztük-e már azt a Krúdyt is, aki apai családjának dzsentri-múltjából kiemelkedve a ma­gyar középosztály haláltáncát rajzolta, aki hasonmások teremtésével a magtalan, céltalan életek felett mondott nosztalgikus, önkritikus ítéletet, aki eufóriás lelkesedéssel köszöntötte az új életeket, az új eszméket, aki mélységes rokonszenvvel jelenítette meg a kisembereket, aki téma- és stí­lusváltásokban többször is megújította művészetét. Felfedeztük-e már azt a Krúdyt is, aki pályája delelőjén így írt: „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit nem írtam, csak színhazugságokat." 5 ezzel mintegy programot adva magának: a Purgatóriumig, a Boldogult urfikoromig és Az élet álom elbeszéléseinek tragikus önleleplezéséig egy illúzióit vesz­tett korszak fájdalmasan igaz krónikáját hagyta az utókorra. A századik születésnap jó alkalom, hogy erre a Krúdyra is felfigyel­jünk, hogy az önmagával viaskodó írót is felfedezzük. Barta András A pesti kos^t Szidták, talán még most is szidják őkelmét azok a vidéki és pesti háziasszonyok, akik maguk állnak oda a tűzhelyhöz, a kenyeres­kemencéhez, a kamara polcához, a zöldség­verem ajtajához és a pince gádorába. Azt mondják róla, hogy megrövidítő je, elkeserí­tője az életnek, nem ismeri azt a bizonyos jó családi ízt, amelynek benne kell lenni min­den étel zamatában, a gulyás fűszerében, az egyszerű pörkölt savában, a húsleves párol­gásában, a házi kenyér omlósságában. Nem ismeri a szűz, tiszta zsírt, amelyet szellős, árnyas kamrákban tartanak a vidéki házak­nál; nem tudja a barackfa parazsát, amely a legjobb bizonyos rostonsültek elkészítéséhez, sem az ákácfa hevesen szeretkező lángját, amely nélkül frissensült nem képzelhető; de még csak a szőlővenyige magasra röppenő lángnyelvét sem, amely így szüret táján azért van, hogy felvidámítsa a legzártabb szí­veket, és megfőzze a feketekávét, amely nél­külözhetetlen a zsíros kosztok után. De nem ismeri még a vásári lacikonyhák és egyéb duttyánok messziről jeladó kék füstoszlopát sem, amely a vásárban irányít­ja azokat, akik jó vásárt csináltak, valamint azokat is, akik megégtek valamely rossz vá­sár következtében — hogyan ismerhetné hát azokat a szívderítő, jókívánságokkal teli íze­ket, amelyek ilyen helyeken feltalálhatók? Nem győzi már követni az úgynevezett há­borús szakácskönyvet sem, amelyet a néme­tek találtak ki, mikor szorulni kezdett a kap­cájuk, amelyet mi is kénytelen-kelletlen kö­vettünk, amikor nagyhangú emberek kiad­ták a jelszót, hogy csak akkor nyerhető meg a háború, ha testileg lekoplaljuk, pedig az or­szág belsejében mindig akadt volna még en­nivaló. Hogy a régi szakácskönyvek bőséges utasításairól, kincses feladatairól, két kézzel pazarló tudományairól ne is beszéljünk. A lelkek lassan csak megnyugodnak a háború elmúltával, beforrnak a sebek, de hajh, a konyhák tűzhelyein még mindig azok az elégedetlen, dühös kezek tologatják a kari­kákat, melyek itt görcsössé elkeseredtek. A kacsák még mindig nem az elhízottság­tól bicegnek a pesti konyhán, hanem azért, mert ilyen döcögő járással jöttek a világra. A kakasok már évek óta lemondtak arról a no­bilis divatról, hogy a vicces embereket meg­kukorékoltassák, amikor levesestál fedele alatt az asztalra helyezik őket, hogy utoljára nézzenek majd körül ebben a szép világban. A Bécs felől érkező utasok már hírét hozzák, hogy az egykori császárváros fogadóiban is­mét mindenféle különösebb ceremónia nél­kül hozza a pincér azokat a világhírű marha­húsokat, amelyeket a magyar pusztákról haj­tanak fel. De itt nálunk még mindig ritka olvasmány az újságban az a békebeli hirde­tés, amely disznótoros vacsorára, libamáj pástétomra s egyéb jókra invitálná meg a vá­rosban járatlan idegent. Igaz, hogy még meleg napok járnak, a sző­lőhegyeken szálladoznak azok a füstök, ame­lyek a vidám vendégsereget, valamint a szabadban főtt ételeket jelentik, pirosló le­vélzetű, külső korcsmai verandákon nézik pirosló borukat a szerelmesek, akik nagyon szeretnek ily messzi verandákon helyet fog­lalni. Igénytelen, a nyárból itt felejtkezett csárdákban hallgatja még napos időjárás ese­tén a telivér pesti ember is a légynek azt a különös, őszies dongását, amellyel búcsú­dalát előadja, de már esténként előkívánkoz­nak a nők ékszerei, hogy másvilágias nyel­vükkel megsegítsék a szépséget vagy a szelle­met annak dicséretében; szárnyuk nő az estélyi ruháknak, uralkodói rangra vágyakoz­nak a színházi köpenyegek. Ilyen körülmé­nyek között nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a sok nélkülözésen átsanyargatott gyomor is jó jelt ád remeteségében, és bele­szól a maga követelő hangján az éledező őszi szezonba: — Hol kapni a legjobb kosztot Pesten ? Hol felejtették el leghamarabb a háborút? Hol mérik azokat a gyönyöröket, amelyek bizonyos életkorban a szerelem mámoránál is üdvösebbek, célravezetőbbek ? Hol szuny­nyasztja a konyha tündére a maga csodatevő kanalával a sebeket, amelyeket bőven oszto­gat az élet, bár azt mondják, hogy már el­múlt a háború ? Hol üldögél békebeli harmó­niában az a bizonyos pesti Pali, akiről azt szeretjük hinni, hogy a másik kabátjában van, holott őt mindnyájan magunkban hur­coljuk ? . . . Hol lehet enni Pesten, amint a régi Pesten ettünk ? (Magyarország, 1924. október 14.) 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom