Budapest, 1978. (16. évfolyam)

2. szám február - Dr. Bartke István: Még egyszer az iparfejlesztésről

A Budapest postája 1014 Országház utca 20. Hol a határ? — Hol a határ ? Tette fel a kérdést a szakem­ber egy fővárosi ankéton. És hozzátette: Hova­tovább tűrhetetlen helyzet alakul ki egyes teher­autó-sofőrök magatartása miatt. Valószínűleg páratlan jelenség a világ metropolisainak közleke­désében, amit hazánk fővárosában egyes kis- és nagytehergépkocsi vezetője, kísérője megenged magának. A szakember egyetlen esettel (amely sajnos már nem megy ritkaságszámba) érzékeltette a helyzet súlyosságát. Az olyan, viszonylag keskeny, egyirányú utcában, mint a VII. kerületben levő Dohány utca, rendre előfordul, hogy — parkolási lehetőség híján — az utca kellős közepén ki- és berakodnak a teherautók. Elég kényelmes tempó­ban. S eközben végeláthatatlan sor torlódik össze, áll a mindig zsúfolt 74-es trolibusz. Szinte az egész városban látni kukákat, sőt lyukas székeket, amelyek „lefoglalják" a parko­lásra szánt helyeket a majdan érkező teherautók számára. Az esetek túlnyomó többségében sza­bálytalanul, engedély nélkül. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen ezek a teherautók fontos feladatokat látnak el. Elegendő, ha csupán a szénszállítást említjük meg, amely elsőrendű lakossági szolgáltatás. Mégis hiba van valahol. A lakossági tüzelőszállítás többnyire bé­késen lezajlik, mert ezeknek mindig tudnak idő­ben helyet biztosítani. A gondot nem ezek okoz­zák. Már sokszor felmerült, hogy a teherautó ra­kodás problémáját — más országok tapasztalatai alapján — az éjszakai munka oldhatná csupán meg. Ennek feltételei azonban — úgy látszik —, még nem teremtődtek meg. Addig pedig minden marad régiben ? Az egyre nyomasztóbb ellentmondások közepette? Aho­gyan a szakember teszi fel a kérdést: hol is van itt határ? B. L. Egy új ház panaszai A XX. kerületi Baross utca 2$. sz. háza tíz­szintes épület. Lakói 1977 januárjában költöztek be. Boldogok voltak, s elhatározták, hogy a szép új házat még szebbé fogják tenni. Sajnos nem mindenki gondolkozik így. S ez meg is látszik a házon. A földszinti bejáratnál a tűzjelző üvegét be­törték. A pinceablakok üvegei közül egyik sem ép már. Az elektromos központ és a szeméttároló ablaka ki van fordulva sarkából. A bejárati kapu zárja elromlott. Ahelyett, hogy megjavították volna, leszerelték; az ajtót nem lehet becsukni, át­fúj a házon a szél. A közös helyiségek ablakain az építkezés óta díszlik az odaszáradt mész. A lakások előtti folyosórészt többnyire felmos­sák a lakók, bár ők is különböző gondossággal. A lépcső és a lépcsőház azonban senki földje, s ennek megfelelő az állapota is. A lift sokat „pihen". Fiatal házasok cipeked­nek föl a magasba, gyerekkel, gyerekkocsival. Az „edzett ifjúságért" mozgalomnak nem ez a legszerencsésebb változata. De mit csináljanak az öregek? Külön bosszúságot okoz a lakóknak, hogy az első emeleten lezárták a liftajtót. Az indoklás: az első emeleti lakók nem használják, s nem is fizet­nek liftdíjat. Viszont a magasabb emeleteken la­kók nem egyszer bennrekednek az első emeleten elakadó liftben. Egyébként a liftünk a környék­beli ifjúság játékszere. Föl-le utaznak rajta, nyak­ló nélkül. A folyosó és lépcsőház villanykörtéi eleinte éjjel-nappal égtek. Aztán sorra eltünedeztek. Most már este és éjjel barátságtalan és életveszé­lyes a folyosó és a lépcső. Szárítóhelyiség van minden emeleten, csak éppen nem használható, mert félig készen hagy­ták on az építők. A lakásokban kell szárítani a ruhát. Sovány vigasz, hogy a távfűtéstől kiszáradt levegő párásabb lesz így. A bejárat előtti területet nem rendezték. Hol porban, hol sárban járnak a lakók és a földszinten működő egészségügyi szolgálat látogatói. Ács Margit nyugdíjas Unalmas főváros ? „Napjainkban Budapest meglehetősen unal­mas város — írja Atányi László (Bp. XI. Szako­síts Árpád út). Valahogy kivesztek a hagyomá­nyok. Nemhogy egy-egy megyeszékhelyen, de jószerivel még a községekben is talán mozgalma­sabb az élet, mert ha máskor nem, de az éven­kénti búcsúk, vásárok alkalmával megpezsdül az élet. Igaz, művészeti hetek nálunk is vannak, s az Alkotmány-napi ünnep is sok látványosságot nyújt. Más-más alkalommal is adnak műsort szabadtéren, sőt a térzenék is növelik a látványos­ságok sorát. De ez szerintem rsupán látványos­ság, nem több, mint ha beül ae ember egy néző­térre. Egyetértek a Népszabadság múlt év nov. 13-i számában megjelent véleménnyel, miszerint: «Majdnem teljesen hiányoznak az olyan jellegű lát­ványos szórakoztatási lehetőségek, mint amilyenek régen voltak, és nagy tömegeket vonzottak: külön­féle karneválok, zenés őrségváltás, utcai, téri ren­dezvények, amilyenek a világ minden nagyvárosá­ban ma is állandóak és népszerűek.* Hivatkozhatnék a Moszkvai Tél vagy a Riói Karnevál ünnepségekre; de vidéki városaink ren­dezvényeire is: szegedi ifjúsági napok, szabolcsi alma ünnepe, debreceni virágkarnevál, szombat­helyi Savaria napok stb. Miért nincs „budapesti karnevál" ? Hová tűnt a valaha oly kedves búcsú (gellérthegyi, óbudai, terézvárosi stb.) forgataga? S hova lettek a hajdani céhek, régvolt szakegyletek érdekesebb, ma is elfogadható hagyományai? Ezek nemcsak a szá­zadelőn, de még a harmincas években is éltek, a néprajzi munkák, kiállítások tanúsága szerint. Csak a Budavári Palota életmódtörténeti kiállítá­sát kell megnézni. Azt hiszem, hogy a főváros folyóirata, a BUDA­PEST is sokat tehetne a hagyományok megismer­tetéséért, felelevenítéséért." A platánokról Továbbra is érkeznek hozzászólások Czigány Béla írásához, amely „A fák sorsa a nagyváros­ban" címmel jelent meg a Budapest augusztusi számában. Ezúttal Tamáskovits György (Bp. Vörösfény u. 74.) leveléből közlünk részleteket. „A cikk alaphangjával nagyon egyetértenem, hiszen az idős fák oxigéntermelése egyre inkább nélkülözhetetlen feltétele a városi ember életének. Megdöbbenve olvastam, hogy a Népköztársaság útján az elmúlt tíz évben 350 idős fa pusztult el, és bár ismeretes ennek a fasornak sajnálatosan leromlott állapota, ezt a számot mégsem hittem el. Szerintem jóhiszemű tévedésről van szó. A Fővárosi Kertészeti Vállalat kimutatása szerint 1969-ben a Népköztársaság útja platánok­kal betelepített részén 415 db 25 évesnél idősebb fa volt, míg 1975 decemberében ez a szám 310-re csökkent, vagyis 105 darabbal volt kevesebb, mint 1969-ben. Most nem jártam végig a fasort, de nem való­színű, hogy két év alatt a 350-hez hiányzó 245 db fa pusztult volna el. A fák száma (a fiatalabb tele­pítésekkel együtt) megközelítőleg megegyezik (569, ill. 580 darab) Czigány Béla adatával. Szerintem a tévedés ott van, hogy a szerző a fiatal telepítéseket úgy számolta, mintha azoknak helyén valamikor idős, de kipusztult fák álltak volna. Ez nem így van. A korábbi években egy­egy elhalt öreg fa helyére nem egyetlen fiatal fács­kát, hanem legalább kettőt, de a lombkorona mé­retéből adódó tőtávolság miatt esetleg több fát is ültettek. Ezzel a hiány minél előbbi pótlását kí­vánták elérni, bár az igazság az, hogy a nagy fák árnyékában kevés az „élettere" a fiatal fácskák­nak. A történeti hűséghez tartozik az is, hogy a je­lenlegi platánok már nem az eredeti, a Sugár út megnyitásakor telepített fák. Irodalmi adatok bizonyítják (Molnár Pál: Budapest fái c. könyve), hogy 1913-ban ezen az útszakaszon eper- és juhar­fák voltak, így csak ez után az időszak után, való­színűleg a húszas évek elején telepítették a jelen­legi fasort." Űjabb levelek külföldről Színes képeslappal kísért kedves levelet kap­tunk Párizsból, A. Sípostól (3 rue de I'Agent Bailly). Párizsról szóló verse mellé ezt a szöveget írta: „Kedves Budapest! Örömtelten és lelkesen olvastam és néztem a BUDAPEST folyóiratot és képeit. Baráti hívük: Sipos." Hasonló tartalmú írás jött Kanadából, Quebec­ből. Szerzője V. V. Valentini. Mint írja, negyven­egynéhány esztendővel ezelőtt került Kanadába, és hosszú évtizedekig kevés kapcsolata volt az Óhazával. Ám mintegy 10 év óta elég rendszere­sen olvas néhány magyar újságot, folyóiratot. „Mint a BUDAPEST előfizetője és természete­sen olvasója, minden számot izgalommal veszek kézbe. Szeretem a lapot, nívóját és rendkívüli sok­oldalúságát. Tudják mi ragadja meg legjobban a fantáziámat? Budapest hihetetlen fejlődése! Más fővárosok is fejlődnek, de Budapest eközben töké­letesen meg tudja őrizni hangulatát, báját, párat­lan vonzerejét. Ugyanezt én nem tapasztalom más nagyvárosoknál. Csak egyet sajnálok, hogy már idős vagyok, és nem merek vállalkozni egy újabb tengerentúli útra, pontosabban egy hazai látogatásra. Bár ki tudja . . . Hisz a szívnek nem lehet parancsolni." 30

Next

/
Oldalképek
Tartalom