Budapest, 1978. (16. évfolyam)

10. szám október - Kende János: A forradalom hétköznapjai

biffs Népkonyha-barakk a Nyugati pályaudvarnál nánc. Nem hiszem, hogy ... új adópolitika, szociális reformok, új közigazgatás megszervezésével várni lehet az alkotmányozó gyűlésig." A Világ hasábjain a balfelé orientálódó Lukács György így figyelmeztetett: ,,Ne felejtsük el soha, a köztársaság kivívásával csak megkezdődött, és nem fejeződött be a forradalom. A köztársaság gyönyörű szimbóluma ma az új rendnek, az új Magyarországnak, melyet mindnyájan várunk, de eszköz és szimbólum csupán, és mindennek vége, ha megengedjük, hogy öncéllá váljék, ha megengedjük, hogy a köztársaság jelszavával közénk beállítottak a mi sorainkból amerikázhassanak a gazdasági és a szociális reformok ellen, a forradalom egyedüli igaz célja ellen." Hiába hirdették a forradalom vezetői, hogy a november 16-i aktus a tetőpont, s mint Garami Ernő mondotta a Parlament lépcsőin, immár nincs más feladat, mint „dolgozni, dolgozni, dolgozni", a történelem nem adott lehetőséget a polgári demokratikus rendszer konszolidálására. Szinte az ünnep óráiban jött meg a híre annak, hogy eredménytelenül végződtek az aradi tanácskozások, amelyeket a kormány folytatott a Román Nemzeti Tanács képviselőivel, s feltűntek a Kárpátok hágóin a bevonulni készülő királyi román csapatok előőrsei. A szerb csapatok is lassanként elérték a demarkációs vonalat, s rendre jöttek a hírek északról a cseh alakulatok s a magyar kormány gyérszámú karhatalmi alakulatai közötti összecsapásokról. Jegyzékváltások, kudarcba fulladt tárgyalások, a győztesek ultimátumai mutatták: az új rendszer nem képes megegyezni a nemzetiségekkel, s nem bírja az Antant rokonszenvét. A történelmi Magyarország elmúlását nagy nép-8 mozgalom, a menekülők áradata jelezte, amelynek első hullámai 1918 végére érték el a fővárost. A november 16-i felvonuláson olyan jelszavak röppentek föl, amelyek más módon, más vonatkozásban mutattak túl a kormány programján, szándékain. A Ganz gyáriak transzparense, például a következő jelszót hirdette: „Éljen a szociáldemokrata köztársaság! Követeljük az összes nagyüzemek államosítását!" Szinte erre „rímelt" a mátyásföldi repülőgépgyárból felszállt-gépekről szórt „forradalmi szocialisták" aláírású vörös röpcédula, amely „szocialista köztársaságot" követelt (Korvin Ottónak és társainak akciója volt ez az „ünneprontás"). Novemberben már felsejlettek azok a szirtek, zátonyok, amelyeken minden szubjektív jószándék, egyéni tisztesség ellenére megfeneklik majd a polgári demokrácia hajója. Nyirkos hideggel, széninséggel köszöntött az országra 1918 utolsó hónapja. A rossz cipőben, ruhában fázó embereket nem melegítette tartósan a forradalmi láz. A diadal őszirózsái elvirultak, és a nemzeti egység illúziója — amelyet november elején a szociáldemokrácia is segített szövögetni az osztályharc „felfüggesztésével" — szertefoszlott a forradalom előtt álló feladatok, megoldatlan problémák hatására. Gondokról, problémákról december első napjaiban már jócskán olvashatott az egykorú újságolvasó. Garami Ernő kereskedelemügyi miniszter nyilatkozatából megtudhatta, hogy az ipar és a lakosság ellátásához szükséges külföldi szénnek alig 1%-a jön be az országba. Értesülhetett arról, hogy novemberben 849 halálos áldozata volt a spanyolnáthának, és a járvány tovább szedi áldozatait. December 1-én halt meg Kaffka Margit, a haladó magyar irodalom kiválósága, kisfiával együtt — spanyolnáthában. A járvány miatt bezárták december elején az iskolákat is. Decemberben első kábulatából magához tért és nyíltan jelentkezett az ellenforradalom. A reakció hírhedt orgánuma, a Budapesti Hírlap 1918. december 1-én „A tisztikar szervezkedése" c. tudósításában hírt 1918. október 31-én, az Őszirózsás Forradalom napján a Deák téren