Budapest, 1978. (16. évfolyam)

9. szám szeptember - Tamás Ervin: Dunaújváros

A hajóállomás Csigó László felvételei keresi a hajdani ásó nyomát. Mindketten elfogultak. A keserű kiábrándultság keveredik a nosztalgiával; hol az akkori elvakultság mérgét zúdítják a városra, hol fiatalságuk nyomára szeretnének rálelni benne. A lakásokból nemrég önálló épületbe költözött Intercisa Múzeum termeiben sétálok. Fehér köpenyében lépésről lépésre kísér a múzeum munkatársa. Vár, míg bámészkodom, ahogy azonban a tablótól vagy vitrintől elfordulok, beszélni kezd a rég- és közelmúltról. Dunaújváros történelmében ugyanis ezek a legfontosabb időszakok. A rómaiak kultútája és az 50-es évek nagy beruházásai békében megférnek egymás mellett a múzeumban is: Intercisa és környéke, valamint Dunapentele, Sztálinváros és Dunaújváros. Régészeti leletek a régmúlt kultúrájáról — büszke lehet rájuk a város, mert a rómaiak ismerték az üveget, az ólomcsövet, készítettek szobrokat és ékszereket; kincseket hagytak hát Dunaújvárosra, hogy a másik hőskorszak, a vasmű és a település építése — a dózerek segítségével — a föld mélyéből előhozza őket. A tablókon számok: 1784-ben Pentelének 1802 lakosa volt, 1850-ben 2939 lelket számlált a falu, s 1930-ban sem többet 3942-né). Ma csaknem 60 ezren lakják a várost. Hogy mennyire a véletlen mutatott ujjal erre a vidékre, tanúsítja egy megsárgult okirat 1949-ből, amely azt sorolja, hogy mely települések jöhetnek számításba a vasmű építésénél: Dömös, Győr, Nagymaros, Vác, Dunaföldvár, Mohács, Sióagárd . . . — Összesen kilencen voltak előttünk — mosolyodik el tárlat vezetőm. — Később a szakértők hat helyen folytattak vizsgálatot: Mohácson, Nagymaroson, Tát és Vác környékén, Sióagárdon, valamint Dunaföldváron. A komlói bánya szűkítette a kört Mohácsra és Sióagárdra: ezek voltak hozzá legközelebb. Az utolsó pillanatokig Mohács volt a legesélyesebb, a politikai légkör azonban változtatott a terveken: a gazdasági érvek helyett a politikaiak győztek . . . Igaz, még akkor is inkább Sióagárd jött számításba, csakhogy az előkészítő munka itt soknak bizonyult, s rátaláltak a 4 ezer lelkes falura, Dunapentelére — a község határában nem 6, hanem csak 3,5 millió köbméter földet kellett a talajegyengetéshez megmozgatni . . . Ismét a számok: 1950-ben megjelenik az első 300 munkás: kubikos, kőműves, ács. Eltelik egy esztendő és már 15 ezren dolgoznak az építkezésen. A vasműben 1951. november 7-én vasat csapolnak. „1950. április 28-án érkeztem Dunapentelére, szakadó esőben. Érkezésem után a Jancski-féle vendéglőben arról érdeklődtem, hogy itt a területen vannak-e mérnöki előmunkálatokra valló karókitűzések. Az egyik ember, Trillovics Lajos pentelei lakos nagyon kedves volt hozzám, érdeklődött jövetelem céljáról. Közben pár fröccsel kínáltam meg a kocsmában levő embereket, és Trillovics felajánlotta, hogy ő nekem rögtön szállást keres, ő emlékszik arra is, hogy látott mérnöki kitűzéseket. Egy helyen pontosan emlékszik rá, hogy a gulyakijáró után, az erdő szélén, a Keresztesék földje mellett látott egy karót, amit ő mérnöki munkának tart. Én erre megörültem, hogy jó nyomon járok, és a jó hír örömére újabb fröccsökkel próbáltam az emberek emlékezőtehetségét emelni . . . Fél órán belül vezettek is Gerendai Gyula lakására, ahol két hétig laktam, ameddig a családomat Mohácsró' Dunapentelére nem szállította a gyárépítő vállalat . . ." (Garancz István hajdani elömunkás naplójából.) „A daru már leengedte a csapolónyílás elé az új üstöt, és a kék munkaruhás öntők izgatottan készülődtek. Borovszkv Ambrus, vezérigazgató-helyettes, volt öntőmunkás, aki az első vasat engedi le a kemencéből, szinte percenként bepillant a kék kémklőnyíláson: elérkezett-e már a nagy pillanat. Az óra mutatója alig haladja túl a fél egyet, amikor a várakozók között végigfut a moraj: most kezdődik. Valóban, Borovszky Ambrus a kemence elé lép, és kiszúrja a kúpolókemence csapolónyílását. Először néhány tűzpiros szikra töpköd szerteszét, majd lassan, vékony sugárban, azután egyre szélesebben a Sztálin Vasmű első olvasztott vasa megindul az üst felé ..." (Szabad Nép, 1951. november 9.) Fiatal, csupán hároméves a városi -levéltár. Nincsenek oklevelei elmúlt századokból — az újkor iratait őrzi: jegyzőkönyveket, kisebb-nagyobb monográfiákat, jelentéseket, statisztikai kiadványokat, újságcikkeket. 1950 óta gyűjtik a járás 15 községéből és természetesen Dunaújvárosból a kordokumentumokat. — Mégis az őskor anyagát őrizzük — nevet dr. Hetényi István, a levéltár igazgatója. — Az őskorét, amikor még semmi sem volt itt. Persze, nevezhetjük ezt hőskornak is . . . írásos leletek a barakksorokról, az 1952-es DISZ-táborról. Jellemző, hogy a levéltári igazgató, bár szenvedélye a történelem, végzettségét tekintve mérlegképes könyvelő és jogász. Ért ugyan a közgazdasághoz és a törvényekhez — de a múlt kutatásához érdeklődése vitte. Az ercsi cukorgyárban 18 évig dolgozott, majd ugyanennyi időt — 1953-tól — Dunaújvárosban, a városi tanácson. Abban az esztendőben, amikor dr. Hetényi István a városba költözött, meglátogatta a települést Joliot Curie, a Nobel-díjas francia atomtudós, és Romes Chandra, az indiai békemozgalom főtitkára. — ,,... és láttam egy bemutatót is . . . Maximenkó ismertette gyorsfalazási módszerét. Olyan sürgésforgás volt ebben a városban, amilyet azóta sem láttam. Barakktáborok több ezei emberrel, szórakoztató vállalattal, amelynek előadásaira lasszóval sem lehetett összeszedni a közönséget, pedig parádésak voltak. Rengeteg emlékem van, szép is, csúnya is. Dolgoztak itt „nehéz" fiúk és „könnyű" lányok . . . Mégis, úgy érzem, hogy a személyi kultusz ezen a vidéken nem vezetett annyi túlkapásra, mint másutt, talán a hőskorszak mentette meg ettől a várost." A barakkokat a hatvanas évek elején kezdték el bontani. Majd két nagy partfalomlás jelentett újabb történelmi dátumokat a város életében. Több millió köbméter föld mozdult meg, nem késtek hát a vizsgálatok sem, amelyeknek a végén kijelöltek egy sávot a Duna közelében, ahová nem volt szabad építkezni. Mintegy 600 millió forint értékű beruházással sikerült stabilizálni a partfalat, az építők azonban még manapság is helyszűkében vannak Dunaújvárosban. — Az idő azért azokat igazolta, akik idetelepítették ezt a várost — véli a levéltár igazgatója. — Mi változott az elmúlt évtizedekben? Nemcsak, hogy megszűnt a Késdobáló, 13