Budapest, 1978. (16. évfolyam)

9. szám szeptember - Weichinger Károly: Egy építész számvetése

Csigó László felvételei Weichinger Károly EGY EPITESZ SZÁMVETÉSE Az idő mindnyájunkat szerénységre intés számvetésre késztet. Nyolcvannegyedik életévemben gyakran felmerül bennem a kérdés: mi képes dacolni az idővel? Az anyag? Az épület ? A választ másutt kell keresni. Az emberi tevékenység szállhat szembe az idővel, különösen ha az a tevékenység, nevezzük munkának, nem öncélú, hanem a szépnek és a hasznosnak a szolgálata. Életem és építészi hivatásom delelőjén túljutva emlékeimen is tűnődöm, de bízva a jövő ígéreteiben és lehetőségeiben, erőmtől telhetően folytatom építéstervezői gyakorlati és eszmei tartalmú tevékenységemet úgy és ott, ahol azt közel két emberöltő tapasztalatával és a szakma iránti szeretettől vezérelve kívánatosnak, sőt, szükségesnek látom. Osztrák származású apától és magyar — de Bécsben nevelkedett — anyától származom. A vizek városában, Győrben, annak műemlékekkel teli belvárosában születtem. Otthon főleg németül beszéltünk, de pajtásaimmal magyarul ment a játék. Az udvarunkon bandába verődve rúgtuk a rongylabdát, sárkányt eregettünk. Majd jöttek a csavargások a folyóvizeken és a közeli erdőkben, így éltem boldog, meglehetősen szabad gyermekkoromat. A sors, még inkább szüleim — bár édesapám már 1916-ban meghalt — minden lehetőséget megragadtak, hogy szélesedjék látóköröm. Édesanyám a ,,Gartenlaube" és más hasonló folyóiratokat olvasva erősen a gyakorlati életre kívánt nevelni. Középiskolás koromban sokat rajzolgattam és sportoltam. Tizenhét éves fejjel a város akkoriban egyedüli ifjúsági evezősegyletét vezettem; bejártuk a Duna, Rába, Rábca, Marcal vadregényes, akkor még szabályozatlan zugait. A sport szeretetét továbbadtam fiamnak, aki válogatott szinten öttusázott, feleségemmel együtt pedig az evezéshez maradtunk hűek a legutóbbi időkig, csak nem Győrben, hanem itt, a Totyi mellett 8