Budapest, 1978. (16. évfolyam)
1. szám január - Dr. Bada Gyula: Túlzsúfolt főváros - kiüresedő Alföld
Városi napszámosok lakásai Budán Ámde a spekulációnak itt még nem szakad vége. A harmadik személy, az albérlő, nem maga és családja részére veszi ki a szobát, hanem ismét albérlőknek (ágybérlőknek) adja ki a szobának egyes részeit. Kér, három, sőt négy család is találkozik elég gyakran egy szobában.'''' Az albérleti, de még az ágybérleti díj is aránytalanul magas volt a múlt század utolsó harmadában. Neményi véleménye szerint a csekély lakáskínálat következtében „a lakások után fizetett lakbér annyira fölszáll, amely semmi arányban nem áll a Budapesten uralkodó általános szerzési képességgel." Gerlóczy a lakbérkérdést tekintette a budapesti lakásprobléma legáltalánosabb magyarázó elvének: „ . . . nem annyira a lakásszükség okozza a bajt, mint az, hogy a lakások évi bére nem áll arányban a bérlők jövedelmével". Az üres lakások 1892-es bérstatisztikájából kiszámítható, hogy a lakások átlagbére 277 forint, de a három legalacsonyabb lakbérkategóriába eső lakások átlagbére is 150 Ft volt. „Altalánosságban véve — írja Gerlóczy —, ha egy munkásnak napi bérét 1 forint 20—1 forint 50 fillérre tesszük, úgy az évenként legjobb esetben 432—450 Ft-ot tesz ki. Ezen jövedelemből, ha magának és családjának csak nélkülözhetetlen szükségleteit fedezni kívánja, lakásra évenként legjobb esetben 80—100 Ft-nál többet nem adhat." Ferenczi Károly a lakbérek megítélésében a korabeli statisztika általánosan elfogadott állításából indul ki, amely szerint „normális esetben" az évi lakbér az évi munkabér egyharmadegyötöd része lehet. Számítása szerint a konyha vagy szoba nélküli, egyhelyiséges lakás a munkások évi átlagkeresetének 22, a szoba-konyhás lakás 39, a két szoba-konyhás lakás 53 százalékát köti le. A lakáshiány nemcsak a frissen bevándorló, többségben napszámos réteget sújtotta, amely sem elegendő, sem állandó keresettel nem rendelkezett ahhoz, hogy ilyen körülmények között saját bérelt lakása lehessen. A hierarchia „csúcsán" álló, albérlőt-ágybérlőt tartó családok szintén e sajátos „berendezés" áldozatai. Ferenczi elemzi ezt: „Az ágyrajárás berendezése nemcsak az ágyrajárókra nézve szerencsétlenség, hanem magukra a szegény családokra nézve sem nyereség, akik ágyrajárókat tartanak... Az ágyrajárókat nem azért tartják munkásaink, mivel takarékoskodni akarnak, hanem mivel elégséges számban olcsó kis lakások nem állnak rendelkezésükre, és így a valamivel jobbmódú munkás is, aki elég jövedelemmel bírna, hogy egy szükségleteinek megfelelő kis lakásban önálló családi életet éljen, kénytelen nagyobb lakást felvenni, és így szintén ágyrajárót tartani." E rendszer ördögi jellegére utal Ferenczi további elemzése, amely szerint lakásbérlet—albérlet—ágybérlet mechanizmus „végeredményben szintén csak a lakásbérek általános emelkedésére hat. Idővel ugyanis az a körülmény, hogy az illetők ágyrajárókat tartanak, alapot ad a lakbéreknek megfelelő emelkedésére. A munkásoknak, akik nem akarnak ágyrajárókat tartani, versenyezniük kell tehát azon munkásokkal, akik maguk ilyen albérlőkre számítanak. Azon munkásnak, aki nem tart albérlőket, magának is drágább béreket kell fizetni, vagy olyan kisebb lakást kell vennie, amelyben már túlzsúfoltan él családjával." A kis lakások hiánya A szegény napszámosok, de még az állandóan alkalmazott munkások lakáshelyzete sem magyarázható egyszerűen lakáshiánnyal. Az üres lakások statisztikája is jól mutatja, hogy ezekben az évtizedekben egyáltalán nincsen abszolút lakáshiány, sőt, az üres lakások számának emelkedése például 1881 és 1901 között 150 százalékkal haladta meg a lakott lakások számának emelkedését. 1881 1891 1901 Üres lakások száma: 3103 6590 109S9 Szobák száma az üres lakásokban: 7418 16560 21472 Átlagos lakásnagyság: 2,4 2.5 2,0 Üres lakások: 100,0 212,4 354,1 Lakott lakások: 100,0 i37»o 209,2 Az üres lakások mérete nem állt arányban a munkások lakbérfizető képességével. 1881-ben az ilyen lakások átlagos nagysága 2,4, 1891-ben 2,5, 1901-ben ugyan már csak 2 szoba volt, de még az ekkora lakás bére is az átlagos munkásbérnek hozzávetőleg 50 százalékát kötötte le. Ezt pedig még abban az esetben sem mindig vállalhatta egy munkáscsalád, ha albérlőtartásra rendezkedett be. Az építkezések legnagyobb része a város belső kerületeire esett: az 1870-es években épült a Terézváros, a 80-as években az Erzsébetváros, a 90-es években a Józsefváros. Az 1881 -82-es évek építkezéseinek fele a mai VI. kerületben történt; két év alatt összesen 2691 szoba olyan módon jött létre a Sugár úti (Népköztársaság úti) épitkezések során, hogy a földszintes kislakásokat lebontották, s helyükre többemeletes palotakat építettek, a rendkívül magas bérű, sokszobás lakásokkal. Egyik oldalról a város fejlődésének mutatója lehet a kislakások számának csökkenése, vagy a földszintes épületek eltűnése a városközpontból. De látnunk kell, miként vezetett a látszólag építészettörténeti eredmény másfelől, a társadalmi feszültségek növekedéséhez. A lakások nagysága (%) 1881 1891 1901 1906 Egyhelyiséges, egyszobás: 62,2 61,8 58,8 52,8 Kétszobás: 20,7 20,9 23,8 25,6 Háromszobás: 8,7 8,6 9,8 13,5 Négv-ötszobás: 6,3 6,6 6,2 6,0 Hat- és több szobás: 2,1 2,1 1,4 2,1 Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 A lakásállomány nem megfelelő struktúrája jelzi a relatív lakáshiány kialakulásának útját. Erre már Neményi Ambrus is felhívta a figyelmet: „A kis lakások nemcsak hogy aránytalanul drágák, de abszolúte elégtelen számmal is vannak . . . Felfogá-14