Budapest, 1978. (16. évfolyam)

7. szám július - Öveges József: Tudományos varázslatok

tel tanultam, de nem lettem szakbarbár. A humán terület is mindig közel állt hozzám. Bennem maradt két régi emlék. A tanári alapvizsgán németből és magyarból is vizsgázni kellett. Németből vizsgáztató tanárom megkérdezte, ugye német anyanyelvű vagyok. „Nem, kérem, hanem Kecskeméten tanultam németül a gimnáziumban''''. Többet nem kérdezett. A másik emlék: a magyar vizsga után a vizsgáztató profeszszor, Riedl Frigyes, megölelt. 1919-ben szereztem meg tanári oklevelemet, és több egyetemi tanár, köztük a később Nobeldíjas Hevesy György, terjesztett fel gyakornoki, illetve tanársegédi állásra. Ezután a vidéki évek következtek. Szegeden, majd Tatán, Vácon tanítottam a gimnáziumban. Puritán, kemény munkával, önképzéssel és tanítással eltelt húsz év volt ez, amelyről legkedvesebb barátom ezt mondta: „Ha nekem úgy kellene élnem, ahogyan te élsz, akkor inkább felakasztanám magamat.'''' Eszem ágában se volt, hiszen munkám gyümölcsei kezdtek beérni. Már három könyvem jelent meg, és megbízásom volt az új tantervű fizikakönyv megírására a gimnáziumok számára, amikor a fővárosba helyeztek. 1940-től Budapest a tágabb otthonom. Afelszabadulás után kerülhetett sor arra, hogy még többekhez eljuttassam a tudomány szépségét, hasznát. Először a Közgazdasági Egyetemen voltam előadó, majd egyetemi intézeti tanár lettem. 1948-ban az akkor alapított Budapesti Pedagógiai Főiskola tanszékvezető tanárává neveztek ki. Itt működtem a főiskola megszűnéséig, 1955-ig. Ekkor nyugalomba vonultam. Később egyetemi tanári állást ajánlottak fel, de én ekkor már „nyugalmat", azaz könyveim, a Rádió és a TV útján történő népművelési feladataimat fontosabbnak tartottam. A technika vívmányai segítettek hozzá, hogy százezrekhez, milliókhoz vihettem közel a fizikát, a természet jelenségeit. Különösen a rádióadások állítottak nehéz feladat elé, hiszen ott nehéz elképzeltetni, hogyan csinál az ember barackmagból atommagot. Ám a visszhang meggyőzött róla, hogy nem lehetetlen. A Bihar megyei Juhász László, a „hatvékás rokkant paraszt" és társai kedvéért, akik megkereső soraikkal tesznek hitet a tudomány mellett, érdemes folytatni a munkát. Első rádióadásom 1946-ban hangzott el az atombombáról. Ezt további 255 előadás követte. A TV-ben már a próbaadások idején mutattam be kísérleteket, és 12 éven át tanítottam a képernyőről. Munka volt ez, és egyben öröm is. Elégedett vagyok? Ha a kitüntetéseket, elismerést nézem, igen. Amikor a „nemzet érdekében végzett önzetlen munka" jutalmazására alapított Kossuth-díjat annak legelső kiosztásakor, 1948-ban megkaptam, a díj egy részét szülőfalum gödrökben lakó cigányainak küldtem el. Ők ezt „Édesapánk" megszólítással hálálták meg. Azóta már legtöbben kinőttek a putriból, sokan felnőttek az emberi élethez, a tudományos gondolkodáshoz. Büszke vagyok erre, ahogy az 1970-ben kapott SZOT-díjra is. De mégse vagyok elégedett. Nem elegendő csak könyvekben, rádióban, tv-ben adni útmutatást, felvilágosítást. Többet szeretnénk. Jó lenne, ha gyermekeink belenézhetnének egy színképelemzőbe, de saját magunk is radar készülékkel mérhetnénk meg egy torony távolságát, a sötétben láthatnánk ultravörös sugarakkal. De nem tudunk, mert mai napig hiányzik olyan nyilvános intézmény: „Tudományos Jelenségbemutató", ahol mindenki szórakozva, tapasztalati úton ismerhetné meg korunk tudományát, a bámulatos, újabb meg újabb alkalmazásokat. Ez persze költséges, országos intézmény lenne, mint az Operaház. De kevés pénzből azonnal meg lehetne valósítani a „Tudományos játékszobákat". Kultúrházainkban található kártyaszoba, biliárdterem, játékautomata, de mit tanul mindebből az ifjúság ? Ma már rengeteg „tudományos játékdoboz" kapható. Tartalmukból működő eszközök állíthatók össze percek alatt: messzelátó, mikroszkóp, elektromos motor, generátor, rezgőkör, rádió. Ezeket már most be lehetne szerezni. Milliók kapnának ily módon tapasztalati, átélt tudást, felejthetetlen tudományos élményeket. Gondolkodásunk, technikai ismereteink, tudományszeretetünk összefügg a termeléssel, jólétünkkel. A világ természettudományos megismerése pedig összefügg önmagunk megismerésével, embertársaink megértésével. Mert a természettudomány nem ellentéte a humánumnak, hanem annak támogatója. Ilyeneken gondolkodom kevés szabad idt mben budai kétszobás lakásomban, könyveim között. Néha kilépek az erkélyre, megetetem a galambokat, és ahogy beteszem az üvegajtót, újra megcsodálom a beeső napsugarak fényeit. 13 Kedves képem