Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Önkényuralom. Ney Béla emlékezéseiből közli: Ney Klára

Amikor a műegyetemet végeztem, ez a fiatal, pályakezdő technikusra nézve a lehető legszerencsétlenebb időben történt. (A kiegyezést megelőző évek. A szerk.) Maga a Királyi József Nádor műegyetem is, akkor még egészen fejletlen, habár „egyetem" jelzésű, de nem egyetemi rangú és nem egyetemi szervezetű főiskola volt. Szakosztályokra, fakultásokra még nem volt osztva, hanem egyetlen, öt évfolyamból álló kurzus volt az egész, a következő kötelező tantárgyakkal: I. évfolyamban: mathematika és fizika, a II-ban felsőbb mennyiségtan és ábrázoló mértan, a III-ban földmértan és mechanika, a I V-ben száraz építészet, az V-ben víz-út-és vasútépítészet. Ezeken kívül néhány rendkívüli tantárgynak pl. nemzetgazdaságtan, díszépítészet stb. volt még tanszéke, de ezeknek hallgatása nem volt kötelező. — Oklevelet nem adott a műegyetem, hanem minden tantárgyból, a sikeresen letett vizsgálat alapján, külön bizonyítványt; aztán, aki a köteles tantárgyakra vonatkozó összes bizonyítványokat megszerezte, az kivehette annak a helytartósági intézménynek a műegyetemtől hitelesített másolatát, amely szerint: a jelzett bizonyítványok bírása a tulajdonost fölruházza mindama jogokkal (?), melyek azelőtt a tudomány-egyetemen fönnállott mérnöki tanfolyam elvégzése után kiadott „Diplomával" velejártak. Az így fölszerelt technikus aztán mindennek mondhatta magát: mérnöknek is, építésznek is, gépésznek is, hanem természetesen minden csak egy kicsit volt, mert tulajdonképpen csak azután kellett kezdenie az igazi tanulást. Ez egyébiránt most is csak így van, akármilyen „pergamenttel" látja is el végzett és szigorlott hallgatóit a már teljesen — formailag is — egyetemmé fejlődött műegyetem. De erre a kérdésre itt nem kívánok bővebben kiterjeszkedni, most csak azt akarom még megjegyezni, hogy iskolánk elhelyezés és fölszerelés tekintetében is kétségbeejtően szegényes volt: fönt Buda várában, az Országház utcának egy régi, klastromszerű, rozzant kétemeletes épületében (helyén ma a pénzügyminiszteri új, fényes palotának egy kicsiny része áll), ahol még mikor „Az építőművészet fejlődés-történetéből" magántanárrá habilitáltak, próbaelőadást én is tartottam. Az az egy bizonyos, hogy a mai, fényesen fölszerelt, egész gárdát alkotó, kitűnő tudós tantestülettel dicsekvő műegyetem diplomás végzettjei között is van nem egy, sem kettő, hanem akárhány egészen gyarló, szinte bosszantóan gyönge szakember, míg viszont az akkori kisszerű, szegényes iskola elég számos jeles, sőt kitűnő és helyét minden tekintetben megálló szakembert adott a hazának. Hiszen a budavári szegényes iskola falai közül kerültek ki legnagyobbrészt azok a műszaki erők, akik az 1867-et követett évtizedek nagy műszaki és építési föllendülésében, sőt az államalakítás nagy munkájában is, vezérszerepet vittek, részint tevékeny munkásai voltak. így, hogy csak néhány nevet említsek, a budai régi kis iskola tanítványai voltak, többek közt: Hieronymi Károly, Steindl Imre, Szily Kálmán vagy az én legszűkebb tanulótársaim közül pl. Thaly Emil, Lengyel Béla stb. Az utóbbi két név viselőjéről érdemes megemlíteni, hogy míg technikusok voltunk: Thaly Emil mindig chemikusnak készült, lakószobája egész kis laboratórium volt, sőt voltak e téren gyakorlati eredményei is (pl.: az ún. pergament hólyagpapír föltalálása), Lengyel Béla pedig vasúti mérnök akart lenni (ebben az irányban igyekezett minél nagyobb előképzettségre szert tenni). Mikor aztán az életbe kiléptünk, Thaly vasúti mérnök lett ( a „Pécsi vasút" az ő kiváló genialitásának és törhetetlen energiájának köszönheti létesülését), utóbb pedig mint a Dunagőzhajózási Társaság magyarországi igazgatója szerzett kiváló érdemeket, s mint ilyen halt meg. Lengyel Béla pedig a Pesti Tudományegyetemnek lett nagvhírű-tudós chemia professzora. Annak, hogy a kis, szegényes, sok oldalról szinte lenézett iskola oly számos jeles embert, sőt kitűnőséget rajzott ki magából, az igazán csak az akkori aránylag igen kis számú taggal bíró tanártestület kiválóan derék voltának köszönhető. Ezek a nagyon szerény viszonyok közt élő (évi 800, mondd nyolcszáz forint fizetéssel dotált) tanárok — akik közt pedig nem egy országos hírű, sőt az ország határain kívül is jelesnek ismert tudós volt — oly szorgalommal, oly lelkiismeretes buzgósággal művelték saját tudomány-szakjukat, s emellett oly sok odaadással teljesítették a tanítói kötelességüket, hogy az szinte meghatónak mondható és helyzetüket az egyetemi tanárok és a műegyetemi tanárok mai helyzetével összehasonlítva azt, hogy emellett még a fiatalság hazafias szellemű nevelésére is bírtak időt és gondot fordítani, mai fölfogásunkkal alig birjuk megérteni. A propos: a fiatalság hazafias szelleme! Nem tagadhatom meg magamtól, hogy idevonatkozólag egy jellemző történetkét el ne mondjak. * Negyedéves technikus voltam és tanulótársaim a segítő egyesület (akkor: „Segélyegylet") főjegyzőjévé választottak. Ez arra az időre esett (1864), amikor Pálffy Móric gróf volt Magyarország helytartója, a leghatalmasabb úr, aki meg is követelte, hogy mindenki meghajoljon előtte. Elhatároztuk, hogy a Segélyegylet javára bált rendezünk, nagyszabású, úri bált, hadd lássa meg legalább a farsangoló közönség, hogy mi technikusok nem vagyunk éppen „kőművesek" vagy „malterkeverők" vagy „földkóstolók", mint ahogyan abban az időben még sokan hitték (különben: vajon egészen bizonyos-e, hogy nincsenek ma is, 1905-ben, akik így hiszik), hanem hogyha rákerül a sor, mi is meg bírunk állni a parketten. Megalakítván a bálbizottságot, annak elnöke Ráth Péter lett (később a kassa—oderbergi vasút elnökigazgatója), s a bál helyéül az Európa Szálló, később Főkapitányság (a II. világháború végén sajnos teljesen rommálőtt épület. A szerk.) pompás, elegáns termét béreltük ki. Hátra volt még a nagyfontosságú kérdés, hogy ki legyen a lady patronesse, azaz a házi, asszony. Kérem, ne tessék mosolyogni. Ez nem olyan egyszerű és könnyen eldönthető kérdés, és nem volt könnyű különösen akkor! De meg különben is, minden időnek és minden életkornak megvannak a maga fontos mozzanatai, amelyek távolból tekintve apróknak, olykor szinte nevetségesnek látszanak, de közelről és a maguk idejében megvan éppen nem kicsinyelhető jelentőségük! Meg fogjuk látni, hogy a háziasszony megválasztása, a mi esetünkben is, milyen messze kiható jelentőséggel bírt. Hát mondom, ismételt és alapos, sőt szenvedelmes tárgyalások kérdése volt a lady, míg végre megtörtént a megállapodás, hogy gróf Keglevich Bélánét sz. Batthyány Ilonát — az első magyar, vértanú miniszterelnök leányát — kérjük fel a háziasszonyi tisztség elvállalására. A hozzá menesztett küldöttség, ha jól emlékszem, Ráth Péter, Ágoston József és csekély személyem volt. Kérésünkre a grófné azzal válaszolt, hogy ő katonatiszttel nem beszél — s így, ha a helytartó netán eljönne a bálunkra, és neki bemutatja magát, ő nem fog neki felelni. El lehet képzelni, hogy mi nem nagyon ijedtünk meg, sőt hazafiasságtól dagadó kebellel vártuk bálunk estéjét, nem tartva lehetetlennek, hogy „akkor tör ki a forradalom", mert ne feledjük el az akkori idők lázas szellemét, és ne feledjük, hogy fiatalok voltunk. Nos hát, a forradalom nem tört ki, de láttunk egy olyan jelenetet, amely párját ritkítja. ... A fiatal kor aranyos ködfátyolán keresztül igazán gyönyörű kis terem tűnik fel lelki szemeim előtt (ma is nagy kár, hogy azt a termet elpusztították!) szürke márvánvtörzsű korynthusi oszlopaival, széles, művészi kiképzésű frízével, még kisebb kistermével és legkisebb télikertjével. Sok száz sztearingyertya sárga, meleg fénnyel von be mindent és mindenkit a daliássá tevő magyar ruhában, sarkantyúpengés, a sok gyönyörű párta és fűzős derék, no meg a cigányzene és a kör-magyar: mindez mint valami tündéri álomkép vonul el emlékezetem tükörtábláján, amely még most is, annyi évtized múlva is a gyönyör érzetével tölti el lelkemet ... De íme egyszerre izgatott szavak futnak végig sorainkon: ... Itt van a helytartó! És megjelenik a hatalmas úr huszártábornoki egyenruhában, adjunktusaival. A bálelnök udvarias bókkal fogadja és vezeti a terem belső vége felé, ahol mérnöki és építészeti jelvényekből alakított csinos díszítés jelzi a báli gazdák technikus mivoltát. Mi, funkcionáriusok, kíséretül szegődünk, és bizonyos szorongó érzéssel halljuk, amint a helytartó szinte türelmetlen hangon fordul az elnökhöz: „Mondtam már, hogy mindenekelőtt a háziasszonynak mutasson be!" Mi lesz most ? ... A háziasszony a terem hosszoldalának közepe táján, a két lépcsőfoknyival magasabb oszlopos folyosó egyik oszlop-közében ül, piros bársony támlásszéken, körű-36