Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Önkényuralom. Ney Béla emlékezéseiből közli: Ney Klára

ják, hogy az egyes nevek mellett a „vérdíj" összege is ki volt téve, mely összegeket a fönt tisztelt Spitzlik évi díjazásul „élveztek" azért, hogy honfi- és polgártársaikat a hatalmon volt ellenséges zsarnok-bérenceknek beárulták egy-egy nyilatkozatuk, egy-egy bizalmas, sőt legbizalmasabb körben kiejtett szavuk besúgása által. A bevádoltakra nézve ezekből végtelen sok zaklatás, aggódás, kellemetlenség és nem ritkán szenvedés, nyomor s egész családok elpusztulása származott. Hallottam azt is, hogy a névsorban nem egy, sem kettő az a név, amelyet a hazafias társadalom magáénak hitt és vallott, oly tagjai viseltek, akik tiszteletben, bizalomban részesültek, s később az 1867-i kiegyezést követő időkben, nemcsak nagy hangon hirdették a „forradalom" alatti hőstetteiket, hanem jutalomban is részesültek érette, díszes, sőt legdíszesebb alkotmányos állásokba emeltetvén, annak idején pénzért elárult honfitársaik által. * Édesatyám akkortájt a kisdedóvó-képzőintézet igazgatója volt, mely intézet háza a terézvárosi Király utcából a Vakok Intézetével (azóta azt is lebontották, s ez idők szerint a Zeneakadémiát építik helyére) szemben torkollt, s a Dob utcába vezetett. Intézetbeli hivatalos teehdőin kívül atyám akkor csakis szépirodalommal foglalkozott, s mint erősen kompromittált ember a legnagyobb visszavonultságban élt, csupán családjának és egy kis meghitt férfitársaságnak, mely hetenként, gondolom kétszer, találkozott, sorrend szerint egymás lakásán, néhány robber visztre; olykor — ritkán — együtt is vacsoráztak. Ennek a társaságnak tagjai voltak — amennyire én rájuk visszaemlékezni bírok — Makfalvy János ügyvéd (a földművelésügyi minisztérium volt államtitkárának apja), Halványi János kegyesrendi pap, a Vakok Intézetének igazgatója, Fleischmann Károly, dr. Ottmayer, akikhez aztán később csatlakoztak: Simonyi Antal festőművész, Némethy Imre nevelő (később nagybérlő) és Déry Mihály, a Rókus-kórház lelkésze és talán mások is. Ez a társaság a viszten kívül, mulatságképpen, foglalkozott a Fourier-féle „Phalanstére" eszméjével, melyet később Madách az ő „Ember Tragédiájában" is fölhasznált. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy ez is tiltott dolog, olvastak róla, beszéltek róla, vitatkoztak egyes tételei fölött, és atyám néhány e tárgyú francia munkát is szerzett, amelyek szép aranyos hátú kötésben állottak üveges könyvesszekrényében, láthatta őket, aki csak akarta. Történt eközben — az 50-es évek első felében lehetett —, hogy az akkori gyér számú hírlapok nagymértékű napfogyatkozást jeleztek, mely az illető nap kora délutáni idejében nálunk is teljes díszébe n láthatónak ígérkezett. Még oly nagymértékű vagy akár „teljes'' napfogyatkozás is, manapság bizony nem valami szerfölötti szenzáció. A szakbeli tudósokon és az elég gyér számú „műkedvelőkön" kívül a társadalom többi rétegei: a nagy közönség, e)ég hidegen szokta fogadni, s ha — föltéve, hogy éppen útjába esik — egy-egy befüstözött üvegcserepen át egy-két percnyi figyelmére méltatja (azt is inkább csak azért, hogy elmondhassa: ó én is látom), lecsapja az üvegcserepet és szalad a dolgára. — Nem tudom: akkor annyival nagyobb volt-e a „természettudományok" iránti fogékonyság vagy pedig — s ezt valószínűbbnek tartom — oly kevés, oly ritka volt a „circenses", a látványosság s a megengedett alkalom, amikor megmozdulni szabad volt, de tény az, hogy a napfogyatkozás, amelyről beszélek, egész népmozgalmat, egész kavarodást idézett elé Budapest, jobban mondva akkor: Pest és Buda lakosságában. Már napokkal, sőt hetekkel elébb egész iparággá fejlődött az egyszerű, díszesebb és legdíszesebb kiállítású papírkeretekbe foglalt füstölt üvegek gyártása, mindenki igyekezett azzal fölfegyverkezni, hogy majd ha elkövetkezik a nagy pillanat, valahogy le ne maradjon, s a legmesszebb menő terveket csinálták, hogy hova, melyik hegyre kell tulajdonképpen kirándulni, ahonnan a napfogyatkozást majd „jobban látni". Felvirradván a nagy nap, mely fogyatkozással biztatott, tényleg egész népvándorlás indult meg, leginkább a Sváb-hegy felé, ahová atyám engem is elvitt magával, édesanyám pedig, beteges lévén, otthon maradt. Hát a nap csak elmúlt, közben el is sötétedett, meg kivilágosodott, de mi várt ránk estére! Sötét volt már, mire hazaértünk, természetesen gyalogszerrel, minthogy abban az időben, a gyalogláson kívül csak egyetlen közlekedési eszközt ismert a magyar főváros: a kétlovas „fiákért" ( az egylovasok a „confortable"-ok meg a Széna térről — ma Deák tér — a Városligetbe döcögő omnibuszok csak későbbi idők szülöttei). Minthogy a fiákereknek nem volt tarifája, hanem minden egyes fuvar külön alku tárgyául szolgált, ezt — könnyen elképzelhető okokból — csak nagy urak vehették igénybe. Fáradtak voltunk. Alig bírtuk megvárni, míg a házmester kaput nyit, s akkor oly kedves meglepetésben részesültünk, hogy dacára kimerültségünknek, három lépcsőszámra rohantunk föl az emeletre. A házmester ugyanis azt a figyelmeztetést közölte atyámmal, hogy az ő írószobájának ajtaján — amelynek kulcsa a zsebében volt — „nem szabad" bemenni, hanem a konyhán keresztül juthatunk csak a lakásba. Elfulladt lélekzettel fölérve, szegény jó anyám sírva fogadott bennünket azzal, hogy „itt voltak kutatni", tiltott írásokat, könyveket kerestek, s miután ő sem az íróasztal, sem a könyvszekrény kulcsait elő nem adhatta, atyám két szobáját — író- és hálószobáját — sasos pöcsétekkel hivatalosan lepöcsételték, s holnap reggel újból eljönnek. Ezért nem volt szabad az írószoba ajtaján bemennünk, hogy a belül alkalmazott pöcsétet le ne szakítsuk, amivel pláne kriminalitást követtünk volna el. Képzelhető, micsoda izgalomban s aggodalmak közt tölt az este és az éj annak tudatában, hogy a Phalanstére-féle könyvek, amelyekről most már nyilvánvaló volt, hogy „tiltottak" — ott díszelegnek az egyik könyvszekrény első sorában. Reggel még nem volt kilenc óra, pontosan megjelentek a „drága" vendégek. Egy magasabbrangú — pléhgaiiéros — Protmannhuszár, egy fiatalabb, szintén egyenruhás, magyarul is tudó rendőr-tisztviselő s kint a lakás ajtaja előtt egy rendőr-katona, teljes fegyverzetben, akinek meg volt hagyva, hogy „senki se ki, se be". És megkezdődött a „kutatás". A pléhgaiiéros az atyámmal beszélgetett, csupán szemmel kisérve az ifjabbnak az eljárását, miközben „atyai" tanításokat adott atyámnak a Gutgesinnt-ség tételeiből. Szegény atyám gyakran elbeszélte azután, hogy az ö szeme is folyton a kutatást tényleg eszközlő rendőrtiszt eljárását követte, s amint a könyvek sorain végighaladt egyetegyet kihúzott s ismét visszatette, mutatóujjával rájutott a féltett két kötetre. Soká rajtuk nyugtatta mutatóujját, ismételve elolvasta a könyvhát arany föliratát, aztán továbbhaladt, anélkül, hogy kimozdította volna helyéből. Megkönnyebbülten sóhajtottak föl szüleim és sírva borultak egymás nyakába, mikor végre „kedves" vendégeink eltávoztak, komolyan figyelmeztetve elébb atyámat, hogy mint különbenis kompromittált és felügyelet alatt álló egyén minden államfelforgató eszmék kultiválásától a legszigorúbban tartózkodjék . . . Ilyen „jó" világ volt itt akkor . . . Hányszor említette ezután, később is atyám, valahányszor ezt a történetet elbeszélte, hogy vajon a kutató tisztviselő jóakaratból nem ismert-e rá arra, amit keresett, vagy hogy valóban nem ismert rá ? Atyám az első esetet tartotta valószínűnek, mert az illető franciául is tudó, intelligens és jólelkű embernek látszott. Nagyon sokan voltak akkor az elítélt, elátkozott Bach-huszárok közt, akik végtelen sok jót tettek azokkal, akiket a sors az ő kezükbe juttatott, s akiket kevesebb jóakarattal tönkre tehettek volna. Viselték az elitéltetést, az átkot a kenyérért, és viszont hányan voltak, akik verték a mellüket, adták az összetört „nagy hazafit", de nem szerettem volna a lelkiismeretük lenni. Azt is beh sokszor hallottam jó atyám szájából, hogy vajon ki volt az a lelketlen gazember, alu őt föladta, és hányszor mentünk még ezután is föl Déryhez a Rókus-kápolna melletti épületszárny első emeleti két apró szobából álló lakásába, séta közben pihenni, és hányszor hallottam, hogy szidták közösen a „németet", meg a „cseheket Magyarországon" és bizakodtak benne, hogy majd csak megvirrad még valaha . . . Az elmondottakból részemről nem akarok következtetést levonni. Elmondtam a tényeket úgy, amint rájuk emlékszem, s hálát adok most utólag is a jó Istennek, hogy a föladásból — bárki volt is a föladó — atyámra s családunkra, meglehet, hogy egy Bach-huszár jólelkűsége folytán — tényleges baj és veszedelem nem származott. * 35