Budapest, 1978. (16. évfolyam)

5. szám május - Major Máté: Táguló terek

Major Máté TÁGULÓ TEREK Ha figyelmesén végiglapozunk egy fényképekkel és rajzokkal — alaprajzokkal, metszetekkel — jól illusztrált egyetemes építészettörténetet, pusztán a látványból is levonhatnánk bizonyos általános következtetéseket az építészet történeti fejlődésének egyes fontos tendenciáiról. Feltűnhetik például, hogy az alaprajzokban feketén jelölt részek és köztük a fehéren hagyottak viszonya állandóan változik. Az alaprajz, az épületek vízszintes metszetének rajza; a fekete felületek az építőszerkezetek vízszintes szélességét (vastagságát) és hosszát, a fehérek pedig a hasznos felületek vízszintes kiterjedését mutatják. A feketéknek és a fehéreknek ez a viszonya, ha nem fedi is fel valósan az építéshez felhasznált szerkezetek és az általuk lehatárolt terek tényleges tömegét, az építészet fejlődésének egyik fontos tendenciája mégis világosan kiolvasható belőle: a szerkezet és a tér viszonyában a szerkezet volumene állandóan fogy, a téré pedig állandóan nő a történet folyamán. (Az ókori kelet építészetének ,,sűrű" alaprajzaiban, a kettő viszonya megközelíti a 6/10:4/10 arányt is, mig a ma építészetének „ritka" alaprajzaiban az 1/10—9/10, sőt az 1/20—19/20-as arányt is.) A történet során azonban nemcsak ez a relatív változás megy végbe, hanem egy abszolút is, éspedig a tér tényleges méretében. Ez a méret nem a tér hossza, hanem a szélessége, hiszen könnyebb a kisebb méret irányában átkonstruálni a felső térzárást. Ezt a méretet nevezzük fesztávolságnak, hiszen a sík födém- vagy az íves boltozatszerkezet az ennek két végpontján álló teherhordó (fal-, pillér-) szerkezet között kell mintegy kifeszíteni. A fesztávolságok — az alaprajzokból vagy a függélyes metszetekből megállapíthatóan — állandóan növekednek a kezdetektől máig. (Az ókori kelet építészetének szinte folyosószerű terei alig pár méter szélesek, ma viszont százméteres fesztávolságokat is át tudunk hidalni.) E két — egymással összefüggő — tendenciából is világos, hogy az építészeti alkotómunka célja: az egyre növekvő, egyre tágasabb tér, az anyagi feltételek — a teherhordó szerkezetek — kötéseit mindjobban lazító, őket alárendelő, tőlük minél szabadabb tér, hogy a lehető legalkalmasabb legyen a társadalom, az ember életformájának befogadására. Igen ám, de az épület — a tér —, amint anyagi feltételeiben (anyagban, szerkezetben) megvalósul, szinte azonnal meg is merevedik, többé-kevésbé mozdíthatatlanná válik, s ezzel kezdődik, tartós életideje során egyre nagyobb, ún. erkölcsi avulása, vagyis a mozgó-változó-fejlődő társadalmi, emberi életforma szempontjából egyre alkalmatlanabbá válása. * A két említett építésfejlődési tendencia kialakulásának és érvényesülésének, a tér állandó növelésének mozgató ereje az a törekvés volt, hogy az előbb érintett ellentmondás valamilyen úton-módon feloldódjék; de bebizonyosodott, hogy ennyi sem elégséges a történet által feltett építészeti kérdés valóban építészeti megválaszolására. A kezdetektől két alapvető teherhordó szerkezeti típus alakult ki az építészetben. Az egyik az alaprajzban vonalszerűén jelentkező folytonos fal, a másik a pontszerűen jelentkező pillér- (oszlop-) szerkezet. A pillérszerkezetet a történet során 28 Az építészet fejlődésének egyes tendenciái és mai építészetünk FÓRUM általában beiső terek tagolására használták, valójában e nagy terek felső térzáró szerkezetének megépíthetősége, a nagy szélesség áthidalható kisebbekre bonthatósága érdekében. A falszerkezet használata volt az általános. Nem nagy fesztávolság áthidalását igénylő párhuzamos falak tervezéseépítése volt az építés módszere. Az így keletkezett hosszú térsávokat aztán nem-teherhordó válaszfalakkal parcellázták a rendeltetésnek megfelelően. Ez a párhuzamos hordozófal rendszer, azonban nagyon akadályozta, lényegében lehetetlenné tette bármely épületigény korszerű kielégítését. (Gondoljunk például a századvég-századelő „bérpalotá"inak lakásaira, az utcai traktusok primitív szobasorolásával és a belső traktusok sötét zegzugaival. Más kérdés, hogy ma is sokan kívánják, sőt visszakívánják ezeket a lakásokat.) Századunk húszas éveiben a francia Le Corbusier (1887—1965) volt az, aki elvetette a párhuzamos teherhordófalak gátló rendszerét, és áttért a pilléres (oszlopos) hordozószerkezet általános alkalmazására. Mégpedig úgy, hogy a vasbeton- és az acélanyag nagyobb teherhordó képessége által lehetővé tett, karcsú pillérvázas szerkezeteket társította az egy vagy több oldalon, a váz külső elemeinek homloksíkja elé ugró konzolos födémmel, s ezzel nemcsak az alaprajzokat, hanem a homlokzatokat is felszabadította a teherhordó szerkezetek kötései alól („szabad alaprajz", „szabad homlokzat"). Ezáltal a belső terekben a válaszfalakat a vázszerkezettől teljesen függetlenítve lehetett vezetni, s az épülettel kapcsolatos összes igényeket szinte tökéletes funkciómegoldásokkal lehetett kielégíteni. Lakóház. Ur. (Mezopotámia) i. e. III. évezred A homlokzatokat pedig ugyancsak nem-teherhordó fallal — esetleg a födém konzolos lemezvégeire akasztott függönyfallal —, a teherhordó szerkezettől független osztással, tagolással, „lyukasztás"-sal lehetett kialakítani. Óriási lépés ez előre, de nyilván nem az utolsó lépés. Már csak azért sem, mert megépülte után a „szabad alaprajz" és a „szabad homlokzat" is elkerülhetetlenül megmerevedik, ennek minden — említett — következményével. (Egy olyan mű, mint elveinek egyik legtisztább megtestesülése, a Párizs melletti Poissy-ben —1929—1931-ben — épült Villa Savoye is „megmerevedett", de — már csak művészi értékei miatt is — kell, hogy ebben az állapotában maradjon az utókorra.) Ugyanezzel a fejlett szerkezeti szisztémával is lehet továbo lépni. Ezt a lépést Al/es van der Rohe (1886—1969) tette meg, aki a vázszerkezet pillért: közti belső tereket lényegében teljesen szabadon hagyta, azzal a szándékkal, hogy azok mozgatható válaszfal- és bútorelemekkel tetszés szerint tagolhatok és bármikor változtathatók legyenek. Ebben az esetben az épület csak struktúrájában merevedik meg, s így a tér nyomon tudja követni, ha bizonyos korlátok között is, a társadalom, az ember életformájának mozgását-változását-fejlődését. (Példája ennek a Chicagóban 1951-ben épült két tóparti magasház belső tereinek megoldása.) Itt tartunk, de a továbbmozgás-változás-fejlődés anyagi feltételei már jelentkezőben és érőben vannak. Szellemi feltételeinek megszületésére viszont még várnunk kell. A jövő építészetének azonban kétségtelenül olyannak kell lennie, melyben az építészet terei rugalmasan tudják követni a társadalom, az ember életformájának alakulását, éspedig úgy, hogy az építészet — mint minden előző történeti korban — továbbra is művészet maradjon. * A kérdés, amire felelnem kell, most már az, hogy a fejlődés vázolt tendenciái miként érvényesülnek mai építészetünkben, a fejlettség melyik szintjénél is tart a mai magyar építészet? A kérdésre nem lehet az egészre vonatkoztatható érvényes választ adni. Építészetünkben ugyanis ma lényegében három kategória különböztethető meg azon az alapon, hogy a fejlődés melyik szintjén mozog előre: a középület-, az ipari épület- és a lakóépü/et-építészet kategóriája. Ennek a megkülönböztetésnek sok oka van. Mindenekelőtt a társadalom, s ebben az építészek különböző — gyakran zavaros — építészetszemlélete, az építészet, s ebben az egyes kategóriák társadalmi fontosságának megítélése, a nemzeti jövedelem építészetre felhasználható részének véges volta és elosztása az egyes kategóriák között, az egyes kategóriák építésének sürgőssége vagy elodázhatósága, az építendő mennyiség és a „keret" ellentmondása („kevés"-ből ,,sok"-at), az építés technológiájának megválasztása stb. A középület-építészetnek nálunk egyelőre még nincsenek olyan egyedi alkotásai, melyek anyagi és szellemi feltételeikben egyaránt magasrendüek lennének, és méltó mód képviselnék és fejeznék ki korukat, társadalmukat. Ilyen lenne — lehetne — például az évekkel ezelőtt megépíteni szándékozott új Nemzeti Színház vagy a már a harmincas években tervbe vett új Budapesti Városháza, a „muni-