Budapest, 1978. (16. évfolyam)

1. szám január - Baránszky Jób László: Otthonaim

A Lukács-uszodában (Róbert Meyer felvétele) Siklós Péter reprodukciói a kávéházak és a szórakozóhelyek bűvöltek el, hanem az antikváriumok zsúfolt kirakatai, és a könyvtárak a maguk káprázatos anyagával lettek a mulató palotáim és békés otthonaim. Abban az időben a Széchényi, az Egyetemi és a Szabó Ervin vezette Fővárosi Könyvtár. Mindegyik a nap más szakában, mindegyik más anyaggal, más légkörrel, más célra. A váltás ideje a menzaebédé volt. Mohó szomjamat nem annyira az egyetemi előadások gyéren csörgedező és többé-kevésbé állott vizű forrásaiból, mondhatnám álló-tavából oltottam, hanem a könyvtárak friss, bővizű, kimeríthetetlen anyagából. Persze Beöthy Zsolt óráit nemcsak fölvettem, de következetesen hallgattam, és rendszeresen kollokváltam is esztétikából. Négyesy Lászlónak az akkor még mindig üde színfoltot jelentő stílusgyakorlati óráin is megjelentem, de az egyetem soha nem vált otthonommá. Az e,r,lített nevek tiszteletét még a gimná7iumi tanulmányaimból hoztam magammal. Egyébként nehezen asszimilálódtam a nagyvároshoz, s lélekben talán mindmáig megmaradtam vidékinek — habár ma már bizonyára nem kívánnék és nem is tudnék ott élni. — Amikor régebben egyszer említettem Brisits Frigyesnek, miiven szívesen laknék Vácon, ő, aki akkor már ott lakott, oda vonult vissza, azt felelte erre: ,,Isten őrizzen meg attól. Rímes a kisváros. Ott az embernek minden lépését nemcsak figyelik, de meg is beszélik." — S most, hogy egy hatalmas toronyházban élek, kétszeresen érzem, hogy a nagyváros egyik vonzó varázsa: tökéletesen el lehet benne tűnni. — Én mindenesetre, ha nem mentem is a diplomámmal vidékre, de igyekeztem Budán maradni mindig. — Hoszszabb ideig a Németvölgyi útnak már a temető sarkánál levő kis házában, egy külön bejáratú, cellaszerű kis szobában, amelybe csupán egy dívány, íróasztal, egyetlen szék fért s egy, télen remekül duruzsoló, izzóra hevíthető dobkályha. Tapasztalatom szerint a szellemi koncentrációnak mindenkor is jobban kedvez a kis helyiség, mint a nagy. A Németvölgyi útnak ezen a felső végén akkor a házakban még petróleumvilágítás volt. A petróleumlámpafénykörében, az ismeretelmélet pokoli türelmet igénylő szőrszálhasogatásain. De meg kellett tennem, mert izgalmas problémám, amelyből később doktori értekezés is lett: „az esztétika látszat—valóság problémája", megkívánta az ismeret és a realizmus kérdésének tisztázását. Ekkor már a Ponty utcai felsőkereskedelmiben tanítottam. Siettem letudni az óráimat, s tanítás után fél kettőre már rendszerint hazaértem édesanyám házába, a Németvölgyi útra, nem egyszer a Váron át, gyalog. Ebéd után gyorsan átöltöztem, levetettem a szabályos tanári öltözetet, munkaruhát. Az iskolát mindig munkahelynek tekintettem. Nem pedig szigorúbb értelemben vett szellemi műhelynek. Talán azért volt, hogy nem kevertem soha össze az otthonommal. Nemcsak hogy később feleségem és a fiaim sem jöttek be talán egyetlen egyszer sem oda, de magam sem kerestem a kapcsolatot az iskolán kívül tanítványaimmal, vagy pláne azok hozzátartozóival. Nem otthoniaskodtam, nem bizalmaskodtam velük, tiszteltem a rám bízott személyiségeket, nem kukkantottam be otthonaikba. A szellemi anyagon, a nemzet, az emberiség közös szellemi kincsén keresztül próbáltam őket nevelni, azáltal, hogy abban részesítettem őket. Negyven évi középiskolai tanárkodásom alatt jóformán napokat sem mulasztottam. Sohase a tankönyv alapján, de a tananyagot mindig elvégeztem, éspedig a tanterv szerint, minden részletet a maga idejében. Tanítványaim közret olyannyira nem tettem különbséget, hogy ez azt a látszatot keltette, mintha nem is törődnék velük — csak az anyaggal. Az anyaggal, amit az otthon és a könyvtárak szellemi műhelyéből készen szállítottam nekik. Az iskolában már csak a csomagolás, a kiszolgálás történt. Szó szerint szállítottam tömött aktatáskáimban mindenkor az eredeti művekben kipreparált kész anyagot. — A különböző színvonalú osztályoknak különbözőt. Lelkiismeretesen igyekeztem dolgozni, mint a jó orvos — (be is vettek iskolaorvosi folyóiratukba, az Iskola és Egészségbe, egyetlen tanári munkatársként)—, aki azért rendelőintézetét sohase téveszti össze az otthonával. Nem szerettem soha tétlenül lézengeni az iskolában, a folyosón vagy a tanári szobában, úgy éreztem, hogy nekem a tanteremben van itt a helyem. Az üres, a „lyukas" órákat iskolán kívül töltöttem, az utolsó óráról pedig egyenesen az osztályból indultam haza. Otthon siettem fölvenni a hegymászó térdnadrágomat, ujjasomat, füttyentettem a kutyámnak, ha ugyan nem ő figyelmeztetett boldog vakkantással az indulásra, hónom alá csaptam egy számomra izgalmasan új külföldi, filozófiai munkát, és neki a Mártonhegynek, Normafának, mígnem megfelelő tág horizontú helyhez érve letelepedtem, s miközben a kutyám békésen a lábamnál hevert, belefeledkeztem jó másfél órára a magammal hozott könyvbe. Milyen másként fogan a gondolat a fölpezsdített vérkeringéssel s az ózondús magaslat tiszta légkörében. Azután a már rendszerint alkonyodó tájban megindultam hazafelé az Ördögorom völgyében, feldolgozva magamban mindazt, amit újat olvastam fent a hegyen. Hazaérve, a lassan áthevülő dobkályha mellett, a petróleumlámpa otthonos fénykörében, a makulátlan, a valóban „temetői" csend és sötétség közepette tovább követtem a gondolat útját a könyvekben és magamban. Nagyon keveset jegyezve, nem penzumszerűen, az igazi, a mohó érdeklődés belső szabadságában. Csak maga a dolog érdekelt, nem az, hogy melyik kritikai fórum mit szólna ahhoz, amit gondolok vagy lejegyzek. Mégis, vagy éppen azért, itt a temető melletti, Németvölgyi úti kis szoba csendjében alapozódott meg mindaz, ami sikert, hatáslehetőséget biztosított számomra tanári és tudományos pályámon. A doktorátus után hamarosan egymás után három egyetem habilitációja, az Esztétikai Már csak a fényképe van meg . . . 20