Budapest, 1978. (16. évfolyam)

3. szám március - Molnár József: Jókai és Táncsics

Siklós Péter reprodukciói Jókai és Táncsics „ . . . ő vakon is azt látta, amit ép szemmel, s ... az a vak ember nem látott-e tisztábban, mint én?" Jókai 1848. március 15-én látta először közelről Táncsicsot. A nap hősét börtönéből kiszabadító ifjak között ő is ott volt. Ennek a napnak riportereként így számolt be erről az Életképek ben: „Ez alatt a nép a megszabadított Táncsics kocsiját önkezével vonva át Budáról a színház teréig, bevonult a színházba, mely mindenki számára ingyen megnyittatott.." A „színházban a közönség nagy része óhajtá Táncsicsot a színpadon megjelenve látni, azonban értesülvén a tisztelt polg ál társ gyengélkedő állapotáról, kívánatával felhagyott, s a legnagyobb csend és béke között eltávozék". Erre a jelenetre évtizedekkel később, élete alkonyán így emlékezett vissza: „Ekkor egy hang elkiáltotta magát a karzatról: Éljen Táncsics! S arra az egész néptömeg rázendíté egyszerre: Lássuk Táncsicsot! Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél, valahol kinn lakott a Ferencvárosban. De ha közel lett volna is, kegyetlenség lesz egy megtört, roskatag, beteg embert a színpadra hurcolni, hogy ott mint valami híres muzsikus, hajtogassa magát a nép előtt.'''' Jókai sárosan, lucskosan felrohant a színpadra (ekkor találkozott a Gertrudis jelmezében előadásra készülő Laborfalvi Rózával), s beszélni kezdett. Saját vallomása szerint „Mit beszéltem, azt nem tudom, hanem hogy kihallgattak (meghallgattak), az áll, s hogy azután szép csendesen és lelkesülten haza oszlott a publikum, nem követelte többé, hogy Táncsicsot a színpadra hurcoljuk, az is igaz." Ugyanezt a jelenetet Táncsics Mihály így örökítette meg Életpályám című munkájában: „ . . . feleségemmel s Nyáry Pállal kocsiba ültünk, s alig foglaltunk helyet, a lovakat kifogták s a kocsit férfiak, ifjak húzták. E közben mindinkább beesteledett s Budavár házainak ablakait, amerre elvonultunk, kivilágították; a szabadító sokaság tömegéhez percrőlpercre mindig több- több nép csa tlakozott; kik a kocsit húzták, azokat időnkint mások váltották föl, hogy minél többen elmondhassák, hogy e munkában ők is részt vettek. így haladt a menet Budáról a hídon át Pestre a nemzeti színház elé, hogy a színházban a fejedelmi [nádori] család páholyában foglaljak helyet. De e kívánság teljesítését azon nyilatkozattal mellőztem, hogy nem mehetek színházba, mert a városházához kell mennem, hogy az ott ülésező új kormány bizottságának magamat bemutassam, miszerint meggyőződhessék arról, hogy kiszabadítottak." Majd így folytatja: „Oda is az emberek húzták a kocsimat. Megjelenvén az ideiglenes kormány előtt, annak jelenvolt tagjait «kendtek» címen szólítám. Ők elszörnyülködtek, néma csönd állott be, mert önkéntelenül mindenkit azon gondolat fogott el, hogy én vagy már előbb a börtönben, vagy a kiszabadítás órájában megőrültem. Azt természetesen senki nem tudta, hogy már a börtönben megérlelődött azon eszmém, hogy ha boldogulni akarunk, minden más címet a kenden kívül el kell törölnünk. . . Midőn a városházból kijöttem, egy ismeretlen férfiú szólított meg a sokaság közöl, hogy ne vessem meg ajánlatát, szerencséjének tartja, ha hozzá szállok, mindennel ingyen lát el, ameddig tetszeni fog; köszönettel fogadtam, mert nem akarhat ám, hogy a sokaság hazáig, meszsze a külvárosig kísérjen. Az úriember Hauer, a »Nádor« vendéglőnek bérlője volt." Táncsics hozzáfűzi: „Az oda kísérőkhöz, mielőtt szétoszoltak volna, két figyelmeztetést intéztem: Egyikben szivükre kötöttem, hogy a forradalom meg lévén indítva, mindazt keresztül A Helytartótanács börtöne, Táncsics Mihály utca 9, 32