Budapest, 1978. (16. évfolyam)
3. szám március - Vargha Balázs: Örkény István útja a groteszktől a groteszkig II.
Csigó László felvétele Irodalmi városképek Vargha Balázs Örkény István útja a groteszktől a groteszkig II. Budapest — lágertávlatból Örkény a diktafon. Jegyez sebesen. Mindent, amit vallomásra hajlandó sorstársa elmond. Természetesen azt is leírja, hogy „Ezt ne írd föl", vagy azt: „Barátom, tisztára marhaság, amit csinálsz, bár ha akarod, én beszélek neked az életemről három napig egyfolytában, mégse fog semmi kiderülni." (Mióta mikrofonos-kamerás kíváncsis-22 kodók pásztázzák az országot, azóta szabállyá lett: ha a riportalany azt mondja, „ezt úgyis ki fogják vágni" — ennek föltétlenül benne kell maradnia. Amire viszont ezt mondta, azt lehet, hogy csakugyan kivágják, mert sose lehet tudni.) A lágerinterjúknak valóban az a bökkenője, amit Beamter Bubi, a dzsesszdobosőstehetség fogalmazott meg: kiderül-e belőle valami? / Mert tömérdek olyan hiábavaló szöveg elhangzott a hadifogoly barakkokban, amiknek még az összegezése is banális. Például annyi csak, hogy csodálatos étrendeket, sütés-főzéseket meséltek el, egymás emésztőnedveit ingerelve. Az ilyen témájú alapszövegekből dokumentumnak is elég ötpercnyi. Ha viszont író a kérdező, pláne olyan kutató természetű, mint Örkény, akkor a meginterjúvolt lágerlakó hamarosan arra tér rá, ami a leglényegesebb az életében. Abban a meggyőződésben persze, hogy ebből „nem fog semmi kiderülni." Az az érzésem, hogy Beamter Bubi már akkor egyperceseket mondott az őt faggató Örkénynek. Nem úgy, hogy ő segített volna megalkotni ezt a műfajt. Csak éppen ráérzett Örkény paradoxon-szomjára, s az ő kedvéért csattanósra élezte emlékeit. ,,Eletünk teljesen bizonytalan volt. Hol bőséges jövedelmen éltünk, hol kevésből vagy éppen kölcsönökből; egyszer felfelé mentünk, másszor le. Például egy mélyponton felajánlották, hogy vegyük meg az egyik Víg utcai zenés szalont. Anyám rögtön sírvafakadt. »Inkább szegénység — zokogta —, mint hogy ilyen szégyenbe süllyedjünk . . .« Apám egyik segédje vette meg, s évek múlva találkoztunk vele a Vígszínházban. Elegáns szmokingja volt, több brilliáns gyűrűje, épp csak hogy szóba állt velünk. Barátom, hat bérházat vett azóta! »Látod, Hugó« — súgta anyám az öregnek. »Mit lássak?« »Ha akkor rám hallgatsz, ma a miénk lennének azok a házak.«" Kiviláglik ebből az életvallomásból (még ha nem a parlamenti jegyzőkönyvek pontosságával készült is), hogy Beamter Bubinak volt tehetsége a környezet megjelenítéséhez. Hova szánták a szülei? Egy irodába, ahol esetleg cégvezetőségig viheti. „Nyirkos sötét időben másztam fel az ecetszagú lépcsőházban, be az irodába. Az ablaka mocskos udvarra nyílt, szemben egy óriási tűzfallal. Egy reklámfelirat volt rajta, amit már majdnem lemosott az eső: Orenburg és Szilasi csapágyfém-lerakat. . . Délfelé kisütött a nap. Mozdulatlanul ültem az asztalnál, és mereven néztem azt a levelet, amit Seres úr reggel ideadott nekem. Egy szót sem értettem az egészből." És ahová beérkezett Bubi: az Arizona mulató, a szórakozás nagyüzeme, több száz alkalmazottal, még a pincéje, gépháza is látványosság. Minden forgott, mozgott, emelkedett. A páholyok liftek voltak, elektromos legyezőkkel, asztali telefonnal, amivel a másik asztalt fel lehet hívni. A táncparkett forgott, a közepe felemelkedett vagy leszállt, a mennyezet bonyolult emelők és csigák rendszerét takarta ... És a nők — erről jobb nem is beszélni. Az ember nem tud utána elaludni." Tudniillik a priccsen. Mert végül ez a mese is oda fut ki, mint az étrendmeséiés. Csakhogy a képzeletben végigcsámcsogott töltöttkáposzta megmaradt valóságnak, ha a lágerlakók el voltak is rekesztve tőle ideiglenesen. Az Arizona világáról azonban tudhatták, sejthették — bár hazulról igen gyéren kaptak híradást—, hogy nincs már meg, csak Bubi emlékeiben. Három létforma keveredett a tudatukban — mind a három csupa irrealitás.