Budapest, 1978. (16. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Örkény István útja a groteszktől a groteszkig II.

A lágerbeli valóság már önmagában is abszurd; de még feszültebb lett a képtelensége attól, hogy az ott lakók szüntelenül tusakodtak korábbi otthoni létük sok emlékével meg a hazai jelenről összefantáziált képekkel. Örkény észlelte és éreztette a lágertudatnak ezt a különös imbolygását: ,, . . . áll-e még a Nagymező utca a mulatókkal meg azzal a furcsa bolttal, ahol szivacsot árultak ... Az újság megírta, hogy kiégett a Vár, felrobbantak a hidak, Csepel romokban áll. . . Mi az, hogy rom? Olyan mint Visegrád? Milyen egy romba dőlt ország, és milyen az, amikor újjáépítenek? Vajon hová lett a Szép utca és a Thököly út, a Keleti meg a híd Tahinál? Vajon hová lettél és milyen leszel, Budapest, Dunántúl, Magyarország?" Hadifogoly dramaturgia A háromszoros irrealitás, ami a lágerlakókat gyötörte, de éltette is, összegeződött egyszer-egyszer, a tábori színielőadások fantasztikumában. Maga a színpad is a csodák csodája volt. Mert Rozsnyainak, az Arizona tulajdonosának nem volt vicc gépesíteni a mulatóját a pénzéért. De miből és hogy mesterkedték össze ennek a lágerbeli párját „süllyesztett zenekarral, a négy önműködő függönnyel, a kétszázhúsz kosztümmel, a négy reflektorral, a vetített díszletekkel . . ." (Ezt is Beamter Bubi sorolta így el.) Manapság, mikor az öntevékeny színjátszás országszerte haldoklóban van, kettős figyelemmel olvassuk, mit írt Örkény a lágerbeli előadásokat összehozó közös buzgalomról: ,,Egy öreg statisztikus kiszámította, hogy egy közönséges színházi előadás százhetven embernek adott munkát . . . Fúrnak, faragnak, festenek, rajzolnak, vésnek, csiszolnak — még kézimunkáznak is. Nem bolondos bíbelődök ezek, nem habókos időtöltők, akiktől hemzseg minden hadifogolyregény. Ezeket szent cél fűti, valami közös akarás . . ." Örkény későbbi drámaírói pályájának alakulásában valószínűleg része volt a lágerbeli előadások tanulságainak. Milyen dramaturgiával dolgozik egy alkalmi darabgyártó? S a még fontosabb kérdés: mivé áll össze egy előadás a néző fejében? A szerzők iparkodtak haladó szellemű előadásokat összehozni. Ez nagyjából sikerült is. A realizmus esztétikai követelménye viszont nem nagyon háborgatta őket. „Az egyik kievi táborban a magyar színház A munka himnuszá-va/ indult meg. A kovácsműhelyből felcipelték a színpadra az üllőt, és három munkás verte rajta a vasat, igy kezdődött a darab. Később megjelent három kisördög, vörös pokrócokba öltözve, és csipkedték, bosszantották, szurkálták a munkásokat. A szerző azt mondta, hogy az ördögöcskék a tőkéseket jelentik, de ez nem tűnt fel senkinek, s a közönség kitűnően szórakozott. A jelenet vége az volt, hogy bejött egy vöröskatona, és konzervdobozból csinált szuronyával kihajtotta az ördögfiókákat, aztán a munkásokkal együtt énekelte az Internacionálét. A közönség kétszer is kitapsolta a szerzőt, egy zalaszentgróti fűszerest, aki rettenetesen boldog volt." Örkény fűzte hozzá a beszámolóhoz azt a sejtését, hogy a szerző ,,valószínűleg annak örült, hogy senki se firtatja, mit jelent valójában a színdarab." Én úgy vélem, hogy az alapképlet teljesen egyértelmű: az ördögfiókák helyébe mindenki behelyettesíthető, aki nem szereti a munkásakat, s akiket ezért nem szeret a vöröskatona. Ez elég is volt akkor és ott a feddhetetlen sikerhez. Egy alkalmi jelenetről a rendezője tömören ennyit mondott „Május elsejét ünnepeltük, erről szólt ez J jelenet, szerepelt benne két munkás, mágriások, grófok, katonák, tüntetők. Sem a tartalom, sem a szöveg nem érdekes. Inkább jelkép volt, mint színdarab." B. J., a két elemit végzett segédmunkás azonban így fejtette meg és ki a darab lényegét, tanúsítva, hogy talán magánál a rendezőnél is helyesebben értelmezte a látottakat: ,,Tömegeltek a népek május elsején, mert dolgozni kellett nekik akkor is. Kényszermunka volt. A gép, amin dolgoztak, nem volt igazi, nem csinált semmit, csak forgatni kellett, de az is fárasztó. Azt mondja a zászlós(?): ez kibírhatatlan, meg a másik: nem bírom tovább, meg így. A zászlós mondta még az adogatónak, hogy ezeknek ugyan hiába beszélsz, mert amazok ettek-ittak, nevettek, márpedig megjöttek a tüntetők, és a végén ki tudták szúrni a vörös zászlót. Szóltak a karhatalomnak, verje szét a tömeget, hogy tudják forgatni a gépet. A bankár szólt a karhatalomnak, de a végén annyira ment, hogy megfogták a bankárt és elvitték, mert intézkedni akart a háború felől. Kiabált erősen, de csak vitték, és azután csak álltak és daloltak. Ez volt a vége a dolognak." B. J., a naiv műitész összezavarja a színpadi és a színpadon kívüli szerepeket. Az egyik elégedetlen munkást csak zászlósnak tudja látni, a katonai rangja szerint. Ő viszont azt érzi hiánynak, hogy a küzdelem tárgya, a gép nem igazi, csak színpadi tákolmány, ami akkor sem produkál semmit, ha forgatják. De a ki van ki ellen fő kérdését végig figyeli. Hogy mit énekelnek a végén, az már neki nem is fontos. Minden rendbejött, s arra úgyis énekelni kell valamit. Az üzem A lágerbeli interjúk sok új, fantasztikus elemmel gazdagították Örkény valóságismeretét. Honnan is tudhatta volna addig például, hogy egy óriási zsírraktár — a németeknek szánt vagonrakományokkal — föl tud robbanni, vagy hogy Bukarest legelőkelőbb bordélyának kik voltak a törzsvendégei. (A zsírraktár-szabotázsról egy volt kisnyilas számolt be neki, a kuplerájról egy kommunista pártmunkás.) De az effajta paradoxonok befogadására már megedzette őt korábbi civil-sorsa. Professzora, a vegyészmérnöki oklevelek kiosztása után, vendéglői baráti pótvizsgán ezt a kérdést tette föl neki: „Mi a technikai ösztön egyik jellemzője?" S ő rávágta: „A tiszta realizmus." Ez nem írói programnyilatkozat volt, csupán szertartásosan ironikus szöveg a professzor ínyenc szájaíze szerint. De hogy mennyire ironikus ez a realizmus, azt akkor tapasztalta meg, mikor a Berend Mór és társa vállalat főmérnökeként először szemlélte meg munkahelyét, a műanyaggyárat. Már akkor — az 1930-as években — tudták: „Egy új világ van épülőben, csupa műanyagból". Örkény képzeletét is meglódítja, hogy Berend úr, aki saját megállapítása szerint „nem rossz emberismerő", a jövő főmérnökeként alkalmazta őt. „Égbenyúló kémények, transzmissziók! Meg-megrendülő föld, a hidraulikus prések iszonyú dördülései alatt! Szellős géptermek, szorgos munkáskezek s a te kristálytiszta logikád, Technika! Hűtőtornyok gőzölő ködsüvege, ziháló tolatómozdonyok, csak postabélyegekről ismert nevek a ragcédulákon, Venezuela, Hong Kong és Mexikó! Munkásfürdők, márványfalú orvosi rendelők, piros pettyes óriási gumilabdák a napközi otthonokban . . ." Nem ezt találta. Ezt csak számon kérte a berendmóri valóságon, egy vedlett emeletes házon. „A szomszéd tyúkjai kapirgáltak az udvaron. A földszinten raktár, néhány kimustrált, ócska géppel s egy korlátja törött főlépcsővel, mely az emeletre vitt." A főmérnöki iroda: Aszűk, homályos helyiségben egymás hegyén-hátán iratok, mintatárgyak, présformák, ételmaradékok, vegyszerek. Akkora volt a rendetlenség, hogy azt nem lehetett egyszerre csinálni ;vasszorgalommal, nap mint nap, hozzá kellett tenni valamit." Itt tárult fel a műanyag jövője, egymásra licitáló tárgyak képében. „Csodálatos formájú és meghökkentő rendeltetésű tárgyak kerültek elő. Lehel kürtje, melybe pralinét lehetett csomagolni. Szent István koronája egy púderes doboz tetején. Egy esernyőnyél, melynek gyíkformája volt. E gyíkocska kitátotta száját, s még nyelvét is mozgatni tudta föl és alá. Egy szív alakú irrigátortartály, egy csokor belepréselt nefelejccsel, egy fülpiszkáló, mely madárfejben végződött, és a csőre közt hozta ki a fülzsírt, aztán egy gyerekbili, ezzel a domborművű felirattal: „Nyomd meg!" Nem a technikai ösztönnek, hanem az üzleteinek a „tiszta realizmusát" testesítették meg ezek a blőd tágyak. Ezeket el lehetett adni. (És el is lehet. A bazárokban hihetetlen számban kelnek el műanyagba átmentett biedermeier giccsek.) De végül is a műanyag tárgyaknak ez a parádéja csupán csendélet volt, s az soha nem lehet olyan groteszk, mint egy emberi helyzet. Például az új főmérnöké, aki a körömlakkszagú műhelyben ablakot akar nyittatni, majd megkérdezi, hogy hol a tusoló. S miután egy munkáslány kikacagja ezért, ő programbeszédet rögtönöz: „Nem bocsátok el senkit, sőt, hamarosan munkáskezekre lesz szükség. A műanyagoké a jövő. . . Kijelentettem, hogy lesz szellőzőberendezés, tusoló, egészséges világítás, állandó rádiózene, mert zenére — a tudomány legújabb megállapítása szerint — könnyebben és jobban megy a munka." A vedlett műanyaggyárban ez az expozé majdnem megnyeri az abszurditás első díját. De aztán mégis megelőzi az új főmérnöknek egy kérdése, mikor megmondják neki, hogy az egyik csomagolónő, Klauziuszné nem reggelizett: „— És miért nem reggelizett? Már fél tizenegy." 23