Budapest, 1977. (15. évfolyam)

10. szám október - Vargha Balázs: Zelk Zoltán éneke II.

Összegyűjtött verseinek sorrendjéből kiolvasható, sőt évszámmal is rögzíthető volna az árnyék és magány újabb, fojtogatóan erős rohama. De minket itt nem az életrajzi tények érdekelnek; a képek feszítő erejének növekedését nyomozzuk. Ha így megy tovább, csontom is oly áttetsző lesz, mint az árny, miként árnyékom a palánkon, és elfogyok és eltűnök, mint árnyam este a palánkon — ezt gondoltam egy reggelen s átvetve magam a palánkon, hogy erdők, utcák, jármüvek zúgó bozótjába vigyem, j s mintha csak ernyőt, csomagot, elveszítsem végre magányom . . . Fölforrt az ég Itt közelíti meg az árnyék-motívum legjobban Schlemil Péter legendáját. Talán volt is olykor hajlandóság Zelkben, hogy a neves Schlemil utódjának vagy éppen árnyékának szegődjön. De ott benn annyira tele volt harmóniával, jó várakozással, hogy — sok nagy költőhöz hasonlóan — verssel tudta überelni a bajt. Még az utóbbi évek nagybeteg verseiben is kiküzdötte az egyensúlyt. Hogy az árnyak témájával egész élete egybeforrt, azt egy különös prózaverse bizonyítja legszebben, a legutóbbi tíz év gazdag terméséből. Évszak nélkül — ez a címe. De lehetne ez is: Évszám nélkül vagy Életkor nélkül, mert legalább ötven év emlékei úgy járkálnak át itt egymásba, mint álomban, rossz álomban szoktak: „Ötven év után újra itthon. A kilincset se kell lenyomnom, sarkig nyitva az ajtó. És ég a lámpa és piros a kis vaskályha és megvetve az ágy. És bemegyek a nagyszobába, látom a plüssdiványt, a széthúzható asztalt, a négy bőrtámlájú széket. És hallom a légyzúgást az üres ablakban, az üvegen a szárnyak rezdülő dobszavát. De hova tűnt a csoszogás a konyhakőről, hová a padló recsegése? És mért ég a lámpa, hiszen emlékszem, délben jöttem haza, és mért izzik a kályha, amikor még izzik a nyár? Kinézek az ablakon. Se nap, se hold a felhőtlen égen, s a földön se fű, se hó. Csak az árnyak. Csak az árnyak félszáz éves menete a templom falán. Csak a leszegezett fejű, körbejáró árnyak a végtelen börtönudvaron. Hát ezért jöttem haza, hogy ne szólhassak többé senkihez? hogy apám mellén ne mondhassam el a novemberi kapualjat, a húgyszagú szalmazsákot, a priccset, s az agyvelő rothadt rózsáját az aknamezőn! Fekete Tejút. Megszállta minden tájamat az évszak nélküli magány." Földet falni Nagybátyja, Dávid rettenetes fogadalmat tett két nagylánya halálakor : . . . ha őt asztalhoz hívták, azt csikorogta: „Nem! én már földet eszem és ecetet iszom!" Föld és ecet ősi legendák szörnyű átka a földevés. A végső megaláztatás jelképe, meg a halálé. A magyar szólás nem földbe, csak fűbe haraptatja a legyőzöttet, szelídítve valamennyire az iszonyaton. Az iszappal megtelt száj a halál mindennapos próbájának, az alvásnak a képe egy korai verseben. Utcák, terek lebukva imbolyognak, iszapteli szájjal, akár a holtak, feküsznek hátukon az emberek — alattam a világ, a fulladó nap. Harmadik éjem ez már, hogy hiába búvok az éj sűrű árny-nádasába, hunyom pilláim, takarom szemem: kivel a láp, az álom ingoványa. Éjszaka írom Háborús években született ez a vers, és másfajta ingoványokat is meglábol, nemcsak az álomét. Ha József Attila „magyarnak számkivetve" szólította meg a hazát, Zelk Zoltán magyarnak és zsidónak számkivetve kellett hogy elmondja hitvallását: Van-e hazád, költő, tiéd e nép? Fölé hajolva hallgattad szivét? S fölismered-e ujjongva, szivében önön szivednek gyermek-énekét? Vagongyár kürtje, szekerek zörgése, ti tanítottatok dalra-zenére: a ti rikácsoló dalotokat fújom — Te vagy hazám, vasöntők, földek népe! Zelk Zoltán nem sokszor szólt munkaszolgálatról, sárgacsillagos világról. De az a néhány vers, amiben ezekről az évekről ír, olyan sok vad élményt magába zár, hogy szinte robban mindegyik. Pedig nem a pátosz fortisszimójával szólnak, inkább könynyedén ejtik a legnehezebb szavakat is. Csak — a vers címe laza, szinte nemtörődöm. De az első sor már helyes irányba fordítja a félre tájolt olvasót: „Elmaradt a kivégzés." Száz költő közül száz így írná le ezt a mondatot, csattanóra kiélezett szórenddel: „A kivégzés elmaradt." Zelknek egyszerű közlendője ez, se tartalmi, se verstani oka nincsen, hogy ennél többet bízzon rá. Elmaradt a kivégzés. Csak a „Gyerünk a rámpához!", csak a hátamban leselkedő puskacső, csak a „Húzd le a bakancsot!'''', pedig meg se hallom talán akkor a zárvárcsattanást, csak elterülök a havas lucsokban. De jött a kegyelem. S harminckét éve állok kibomlott kapcában azon a hártyavékony percen. Budapest kicsi. Elkerülhetetlen a találkozása az egykori puskás embernek meg az egykori halálra ítéltnek. Ezt is végig kellett csinálni, és egyszer, sokkal később, meg is kellett ími. De olyan tapintattal, szelídséggel, hogy semmi ne törjön, ne repedjen. Ez a finomság már majdnem irónia, de mégsem az. Szép tőle, a gyilkostól, hogy annyi év után is megriad még egyik áldozata láttán. Derék. Nem is fátyolt rá — kezet rá. Mikor a szobába benyitva, megláttam gyilkosom, ahogy fecsegve ül a kagylószékben, ahogy némult-riadtan átoson a villanyfényben ázó falakon: —: de megszántam! hát emlékezik még? ő, aki ölt? s elfogadva kezét asztalhoz ültem és hogysminthátmegvagyunk ugyehúszéveéppenamtyitán mennyimindenmárdetartjukmagunk haévhanyavalyanemiskevés haérszűkülethaprotézis . .. És és Bármilyen félszeg és kínos a jelenet így, nem képzelhető el másképp. Felelősségre vonni egy húsz évvel ezelőtti gyilkost, ez nem költő dolga. Inkább az emberiséget, azóta sem szűnő (elmaradt vagy el nem maradt) ilyen kivégzéseiért. Földre vert fejek, földet harapó szájak, halottak arcára zuhanó rögök — mindezekre egyetlen, de győztes replikája a költőnek: a száj, amely verssel van tele. Magyar verssel. Azzal: „Az emberfaj sárkány-fog vetemény." De azzal, is: „Lesz még egyszer ünnep a világon." Mikor a munkaszolgálatosoknak menetelni kellett és dalolni kellett, egyikük, a színész két oly pimasz vastag pofont kapott, ma is hallom a hitvány csattanást, most is látom, ahogy gurul, gurul szegény Jóskánk feje, és anyja kapujáig meg sem áll. Este aztán megkövült trágyán, törekkel meghintett tavalyi trágyán, a zsibbadtság takarója alatt: Kezdd el Jóskai mert mégis csak nyakán maradt feje, bár örökkön gurul, amíg síkság a síkság, amíg anyja küszöbére nem koppan, gurul, koppan, mégis nyakán és szája van és szája teli verssel. .. A lenyakazott színész Ilyen verseket ír mostanában: disszonánsakat, paradoxokat. Fiatal korában kimunkálta a jámbusok édes, egy csöppet még archaikusan csengő zenéjét. Végig tudta muzsikálni versben a népdaloknak nem is olyan egyszerű ritmusát. Tündöklő szóképeket tudott elővarázsolni a sivár semmiből. Az idős Zelk Zoltán mindezt ma is tudja, de félredobni is tudja, ha kevésnek érzi a lírikus belcantót mindannak kimondására, amit megért és megértett. Szikár verseket ír mostanában. Enigmatikusan tömöreket. Lear király szájába valókat. És Rómeó szájába valókat, gyengéden szerelmeseket. ... ha háton fekve is, befirkált száz és száz papírlapot. S mi mindent még, ami kezeügyében: gyufásdobozt, újságot, könyvet, tapétát, gyapjutakarót, és istentudja, hogy csinálja, de már a mennyezet is teli versekké sorakozni nem tudó szavakkal, félsorokkal. Gyógyítsák meg! Nem én mondok ellent, hanem az új kötetei: tele kész, remek versekkel. 23