Budapest, 1977. (15. évfolyam)

12. szám december - Palotai Erzsi: Otthonaim, otthonaim...

és különben is ráléptem a hasára. Én nem olvashattam ágyban, középen nem volt olvasólámpa. Talán jó is, hogy nem olvashattam. Lehunytam a szemem, és csodaszép történeteket találtam ki magamnak, patakzó látomásaim voltak, lázba hoztak, álomba ringattak. Nem tudom felidézni az áthevült perceket — ha rögzíteni akarnám, elhervadnának, elporladnának. Vigasz voltak, altatódal, elégtétel, kárpótlás a hiányzó ágyért, a hiányzó olvasólámpáért, a hiányzó éveimért. A hálóból nyílt a fürdőszoba. Hát nem volt csempés, villanybojleres. De gyorsan átfűlt, s mivel én fürödtem utoljára, addig maradhattam a kádban, amíg akartam, senki sem noszogatott kifelé. Szerettem a vízben énekelni, segítette, felerősítette a hangomat, ha a kádban énekeltem, akár tizenkét évesnek is hihetett volna valaki! A padlásfeljárónál volt valami kamraféle, az lett az éléskamránk, almák álltak a polcokon, télen megsütöttük az almákat, csodás szaguk volt, meg tököt is sütöttünk, anyám néha kicsi vajaspogácsákat remekelt, közepén egy könnycseppnyi lekvárral, de ez már ünnep volt. Húsvétkor tojásokat festettünk, és volt diós-mákos is, a mákba mézet tettünk, a diósba baracklekvárt, jöttek a fiúk locsolni, tele lett illattal, nevetéssel, süteménymorzsával a szoba, a vanílialikőr izzott, mintha nem mi csináltuk volna aromából, hanem pincék mélyén ért volna évekig. A lakás bizony szűk volt négyünknek, akármerre fordultunk, egymásba ütköztünk. Én csak arra vágytam, hogy saját ágyam legyen, ahol nem kell senkin keresztüllépnem, ahol sírhatok kedvemre. Mert ebben a sok játékban, színházasdiban, iskolai sikerekben, fára mászásban, hancúrozásokban, ebben a nagy vígságban, ebben a zsúfolt, kitöltött, hosszúnapú életemben sírtam is éjjelente, nem a történeteimokozta lázas révületemben, hanem egy ágyéit! egy ágyért, ahol megfordulhatok, anélkül, hogy könyököt vagy térdet érnék! és sírtam, mert gyerek voltam, s úgy éreztem, már akkor úgy éreztem, sírás nélkül nem teljes az életem. Ha akkor valaki észreveszi bennem ezt a begyújtottságot! Nem vette észre senki sem. Iskolai ünnepélyek szavalója lettem, műkedvelő előadások primadonnája, osztály előtti felolvasásra méltatott dolgozatok irója. Aztán kaptam középre egy olvasólámpát, fél éjszakákon keresztül olvashattam. Esti, lobogó történeteim kialudtak, kezdtem kikopni a tehetségemből, anélkül, hogy felhasználtam volna. Színpadon játszani: ez volt a vágyam. Igazi színpadon. Külön ágyban feküdni: ez még inkább. Hogy aztán, felserdülvén, ebből az egy szobából, ebből az ágyközépből egycsapásra rögtön több tucat szobába kerüljek, egy valóságos kastélyba, de nem is akármilyenbe, hanem grófi kastélyba, a Zichy grófok enyickei kastélyába, többholdas park, halastó, versenyistálló ... Szakácsnő, szobalány, komorna, inas, lovász, kertész sürgött-forgott ott, mint a magyar karrier-filmeken. Első házasságom révén kerültem oda. Férjem, fatermelő, megvette ezt a grófi kastélyt, szőröstől-bőröstől, egész berendezésével együtt, de még a személyzetet is átvette. Most már az ősök galériája hallgathatta rögtönzött színielőadásaimat egykori orr nélküli, kopasz babáim helyett. Most aztán sétálhattam kedvemre, bejárhattam rengeteg szobámat, termemet ! Fekhettem baldachinos ágyba, medvebőrrel letakart kerevetre, de volt olyan hálószobám is, ahol oszlopokkal volt elválasztva a fürdőmedence. Élveztem a tágasságot, térességet, a hatalmas termekben akár szaladni is lehetett, táncolni, nem ütközött az ember semmibe, a bútorok arisztokratikus tartózkodással háttérben maradtak. És kanyargós belső lépcső vitt az emeletre — ott állok a kanyarban, pehelykönnyű, hattyúprémes pongyolában, mintha álmodnám magamat, vagy egy operettben látnám, a második felvonásban. És a kert! gyönyörű, öreg, vastag fák, fényzuhogás és mély, barna árnyék, mint Basilides Mária altja. És a virágok! szinte robbannak, pörög a kert, a bolond, részeg, szerelmes kert, eszeveszett növekedés, illatok, színek versengése, üzekedése, a vegetáció gyanútlan lobogása! a pázsiton járok, a sóderes úton, szagok áradásában, madarak csivogásában, talpig szerelemben járok. A férjem, derűs, szelíd óriás, egybeolvad a valóság színeivel, fényével, levegőjével — szinte tapintható benne a kedély frissesége, fogékonysága —, tragédiára rendeltetett, lezuhant a lóról, meghalt. A fiam öthetes volt, a lányom egyéves. Két csepp gyerekkel maradtam az egyszerre ingataggá vált otthonomban — szétpukkant a mesés, talán nemisvolt mesés vagyon, a Potyemkin falu díszleteit percek alatt széthordták. Hogy, fiatal özvegy, két falat gyerekkel, micsoda lakásokban éltem azután! pénz nélkül, jövedelem nélkül, tanult mesterség nélkül! „Árultam forgót, kenyeret és könyvet, újságot, verset, mikor mi volt könynyebb" ... Ráadásul balszerencsémre, szép is voltam, körüllengett valami furcsa mixtúra, volt abban részvét is, segíteni akarás is, megkívánás is, káröröm is, hogy vége a pünkösdi királyságnak, kéztördelő sopánkodás is és a segíteni tudás irdatlan fölénye is. Csak épp senki sem fizette ki helyettem a lakbéremet, bérét azoknak az átmeneti, kisszakaszos lakásoknak. Kassai lakos lévén, Csehországba mentem, hogy jövendő elhelyezkedésem alapfontosságú nyelvét megtanuljam. Egy elragadó faluban, Melniken, szótárral kezemben mentem be az első kedves házba kiadó szoba után érdeklődni. Kitűnő, művelt nyomdászcsalád, olvastak, kamarazenéltek, jók voltak hozzám. Aztán Prága, amíg leteszem r\ a Károly-egyetemen a cseh nyelvi vizsgát, bútorozott szoba, konyha- és fürdőszobahasználattal, édesanyámmal és két kisgyerekemmel ott kucorogtunk a szegről-végről rokonnál, aki este beült hozzám beszélgetni ... Sohasem voltam egyedül, egy lélegzetvételnyire sem, megint szűk lett a lét, rám dőltek a falak, összelapított az összezártság, a félsparherd, a csak meghatározott időben igénybevehető fürdőszoba. És ehhez még a lelkiismeret mardosása, hogy itt ez a két arany gyerek, gyönyörűek és angyali jók, mintha tudnák, hogy a rosszalkodás szűkíti a teret, és itt van csodálatos édesanyám, aki ugyan egy szót sem tudott csehül, mégis az egész környékkel szívbéli barátságot kötött, hogy csinálta, az ő titka — és én mást akarok, többet, tágasabbat! Holott ujjonganom kellene, hogy fészekmelegben élek a fiókáimmal . . . Aztán hirtelem férjhez mentem Komlós Aladárhoz. Gyanútlanul jött Prágába, nem tudta, a sorsa elé megy. A magyar irodalomról tartott előadást a prágai magyar diákok Petőfitársaságában. (Hogy ez a kör merőben különbözött a valaha Jókai elnökölte, de később már összetételében, célkitűzéseiben Pékár Gyuláig csúszott magyarországi Petőfi-társaságtól, azt talán nem kell hangsúlyoznom.) De alighogy megérkezett, máris belém botlott.. . Találkoztunk már valaha, kisdiák koromban latinra tanított a kassai reálgimnáziumban. Később meg a Zeneakadémia kistermében, a Nyugat második nemzedékének estjén akadtunk össze, ahol én is szavaltam, de akkor alig vettük észre egymást. Most belénk hasított a felismerés villámfénye. Három napig volt Prágában, három napon át reggeltől-estig magunkat meséltük egymásnak. Heves, türelmetlen levelek követték egymást, ki sem várva a másik válaszát. Nem sokáig. Diszpenzációval megesküdtünk. Emberi értékein, vonzásán túl azért is boldogan lettem a felesége, hogy végre nem kacsalábon forgó várban fogok élni, de nem is a semmi falai közt. Hogy habra, futó hullámra épült „gazdagságaim" után végre nyugodt, megalapozott, mozdíthatatlan szegénységben élhetek majd. Középiskolai tanár volt akkor, nem hiú ábránd, ifjonti vágyálom volt bízni a szegénységében. Két hónap múlva felfüggesztették, két és fél évig voltunk állás, kenyér nélkül. Több mint két évtizedig a Bezerédi utcában laktunk, egy kétszobás lakásban, a negyedik emeleten. Szemben iskola, sokszor nézdegéltem a felelőket, keskeny az utca, leshelyemről megfigyelhettem a súgásokat, puskázásokat, az odacsúsztatott papírszeleteket. Szerettem ott lakni, pedig ócska bérház volt, gangról nyílt az ajtónk, mindig a falhoz lapulva lopóztam ott, tériszonyom van. A konyha jéghideg volt, fűthetetlen, melegítőben és hósapkában főztem a gáztűzhelyen — de a szobákban énrakatta dohánybarna cserépkályhák, szép, régi komódok, tékák, nagy faragott asztal, merev hátú,, kemény renaissance-székek, emlékei egy valahai „várúrnői" korszaknak. Bútoraimat védettnek nyilvánították, s mikor eladni kényszerültem őket, csak engedéllyel tehettem, és csak a bizományi áruháznak. Nem, külön szobám itt sem volt. A nagy asztal négy oldalán ültünk négyen, kiki csinálta a maga dolgát. Dehát én nem dolgozhattam asztalnál! Előadóművész voltam, nekem tanulnom kellett, hangosan tanulnom! A másik szobát rabicfal választotta el, minden nesz áthallatszott, a konyha jégverem — a fürdőszobában tanultam hát, a kád szélén ülve, párában, fogkefék, szappanok, mosdókesztyűk társaságában. 6