Budapest, 1977. (15. évfolyam)

12. szám december - Palotai Erzsi: Otthonaim, otthonaim...

Férjével, Komlós Aladárral Lajos utcai otthonukban Megsajdul a szívem, mikor erre a Bezerédi utcai otthonomra gondolok. Édesanyám ott lakott három háznyira, Borisnál — úgy szaladtunk át egymáshoz, mintha a szomszéd szobába mennénk át. Jött, rendezgetett, a puszta lényével átmelegítette a Ascher Oszkár Palotai Erzsi gyermekeivel falakat, egy-egy mozdulattal meghitté tett egy élettelen, merev szobasarkot, egy-egy ötletével még egy kis teret, egy kis levegőt is tudott teremteni a négy ember-és sokezer könyvlakta zsúfoltságban. És a barátaim! Úgy jöttek hozzám, nem vendégségbe, nem meghívásra, csak felugrottak egyegy órára, elmondani valamit, tanácsot kérni, tanácsot adni, megbeszélni, elénekelni, elszavalni készülő műsorukból az újdonatújat. Tündökletes barátnőm, a felejthetetlen Török Erzsi körülénekelte lakásomat, mint a madarak a revírjüket! SimonfFy Margó mélyhűtött konyhámban mondta el nekem „A lélek halhatatlanságáét — miközben vigyáztam, ki ne fusson a húsleves, s a fövő répa és zeller ínycsiklandó szaga lengte körül Csokonait ... Gyárfás Vera, a kétgyermekes, angyali bakfis rendszerint egy zacskó pralinét hozott, s miközben ragyogó szemét villogtatta, ragyogó humorát csillogtatta, meg is eszegette a csokoládét, szórakozottan. Tass Judit, gótikus, égbetörő pszichológus barátnőm, a mennyezetet is szétrepesztette volna, de csak magát ölte meg . . . Mind elmentek, nincsenek többé. És ott voltak a holtfáradt lesminkelések, megint csak a fürdőszobában, fellépések után, fel ne ébredjen a család. És végre itt volt az ágy, illetve a dívány, zuhanyozás után, a saját, különbejáratú, magántulajdon-heverő, lábujjhegyen közelítve hozzá, sötétben, a másik heverőn is alszik valaki, szívdobogás, aritmia . . . Ha egyszer nem sötétben kellene beszednem a nyugtatót! ha egyszer éjjel olvasni lehetne! kislámpa mellett, felpolcolva a lábamat! nem gyötrődni, s még hánykolódni sem merni! Azután . . . sok volt már felcipelni a tüzelőt a negyedikre. Kikotorni a hamut, kivinni a salakot, aprófát hasogatni, tüzet rakni, várni, míg parázsra ég, hogy lezárhassam. A lift egyszer másfél évig nem járt... Vettünk egy szövetkezeti öröklakást. Hatvan négyzetméter. Hívólift, távfűtés, melegvíz. A Lajos utcában, megint egy iskolával szemközt. De most nagyon forgalmas, igénybevett út választ el a túlsó oldaltól, négy autóbusz közlekedik erre, teherautók, munkagépek. Az úttest burkolata itt még faalapozású, zörög, dörög, csörög, morajlik minden, az élet a szó szoros értelmében zajlik. A másik szoba és a félszoba egy tarka gyermekjátszótérre néz, fákra, hintázó, rollerező, pingpongozó, bicikliző, fáramászó, ugráló gyerekekre, színes trikós gyerekek sikkantásaira, rikkantásaira, ordibálásaira, anyu-anyu kiáltozásaira, verekednek, földhözvágják egymást, szegény édesek, tanulják a felnőtt életet. A gyerekeimnek már külön otthonuk van. így most már nekem is van külön szobám. Nem, nem az én ízlésem szerint van berendezve. A régi bútoraimat annak idején el kellett adnom, ezekhez az új típusbútorokhoz pedig nem köt „sem emlék, sem varázslat". De a tárgyak valahogy nem is érdekelnek eléggé. Befelé figyelek . . . Két vázámat szeretem: az egyik még enyickei származék, a színe sejtelmes zöld, ilyen zöldnek képzelem a vízitündéreket, és sellőien kecses is, valami olvatag grácia van benne; a másik tömör cserép, rózsásbarna, mint egy feszes, fiatal női arc, ha kipirul a kemence lángjától, ezt Török Erzsitől kaptam ajándékba, rendkívüli barátnőmtől. És van egy szép kazettás szőnyegem, napsütötte színű, jókedvem támad, ha ránézek. A könyveink folyton szaporodnak, bizony már két sorban állnak és keresztben is, nem férünk tőlük, jaj, rostálni nem tudok, mind kedves, vagy fontos, vagy hasznos, vagy egyszerűen nélkülözhetetlen. Szűk á lakásom. Úgy érzem magam benne, mintha nagy madár volnék, és kiterjesztett szárnyakkal kellene egy kalickában röpdösnöm. Ha a családom eljön — gyakran jönnek, hálistennek! négy unokám van! —, villanyrendőrnek kellene irányítania a közlekedést a lakásban. Majd . . . biztatom magam. Nem tudom, milyen majához kötöm a végleges, az ideális otthonomat. Talán csak egy kis csöndet szeretnék, azt, hogy ha kinyitom az ablakot, ne mennydörögjön be az utca robaja. És benn a lakásban nem más bútorokat szeretnék, csak kevesebbet, egy kis teret szeretnék, egy kis levegőt! „Egy kis független nyugalmat"! És mégis: reggel, mikor felteszem a kávét, megpirítom a zsemléket, s a kiszellőzött szoba tele lesz jó kávéillattal! — „kávéval és kacajjal jó a reggel..." — én is friss vagyok, alvástól, zuhanyozástól friss, és bizakodó is az előttem álló nap szívdobogtató lehetőségeitől — hiszen unokáim kitűnőket hozhatnak haza! ötös találatom lehet! sőt, talán még egy novellát is sikerül írnom! — a reggelizőasztal mellett ott ül a férjem, derűsen, bölcsen, jóságosan —, egyszerre megvalósul az otthon-eszményem: lakásom rámcsukott világa most igazi otthonom, — úgy érzem, hogy így, zsúfoltan, típusbútoraival, tömöttségével néha klausztrofóbiás állapotot kiváltván is: szíve van a lakásomnak. 7