Budapest, 1977. (15. évfolyam)

12. szám december - Palotai Erzsi: Otthonaim, otthonaim...

Furcsa, rémült, sohahallott hangokra ébredtem, sikoltás, zokogás, ajtócsapkodás. Szívszélhűdés végzett apámmal, negyvenkilenc éves korában. Az ablakhoz szaladtam. Ragyogtak a közönyös csillagok. A védett gyerekkor véget ért. „Aki elsején délelőtt meglepte az asztalánál — írta a Nagyvárad édesapám halálakor —, láthatta, hogy tíz, tizenöt postautalványnyal bajlódik. Húszkoronás és ötvenkoronás utalványok voltak. Diákoknak, művésznövendékeknek küldte a pénzt, Pestre, Münchenbe, meg szegény rokonoknak és azoknak, akik éppen kértek tőle . . ." Sokan kérhettek. Kassára kerültünk, édesanyámnak ott élt a nővére, Váradon csak édesapámnak voltak rokonai. Előbb nagynénémhez költöztünk, Fő utcai nagy lakásuk egy udvari szobájába, öten, mert német kisasszonyunk is velünk jött, s egy álló esztendeig fizetés nélkül velünk maradt, hogy anyám munka, megélhetés után nézhessen. Ablakunk itt a hátsó lépcsőre nyílt, spalettával záródott, mindig becsuktam a spalettákat, mert osonó árnyakat képzeltem a lépcsőkre. Aztán egy konyhahasználattal kivett bérleményben laktunk, kétszobás, rideg, pipaszagú, ellenséges lakásban, szorongató volt, rosszat sejtető, mint egy fogorvosi várószoba. De édesanyám ezt a vad lakást is megszelídítette, varázsló, ráfújt, s egyszeribe más lett! A szoba közepén peckesedő „garnitúrát" sarokba állította, tei ítőket dobált szét, mintha konfettit szórna egy karneválon, virágokat rendezett vázákba, poharakba, cserepekbe. Mindenre ráért kenyérkeresés mellett is — pedig micsoda feltalálói tehetség kellett ahhoz, hogy minden szaktudás nélkül ötünket jóllakasson! De ő ezt is értette, mint ahogy a veszélyízű, ádáz bútorozott lakást, a makacsul bezárkózót is kezessé tette. Azután nagy nap virradt ránk. Saját lakásunk lett. Főbérleti. A kassai Szepsi út még nem külváios, de már a szélén van, határ. Földszintes, hosszúra nyúlt ház volt, két lakás a magasföldszinten, vagy egy tucat lépcső vitt fel oda, elöl egy kigömbölyödő terasz, nádfonatú karosszékben ott ült Grósz néni, a háztulajdonos, lába között vájdling, borsót pucolgatott, a gang hosszában véges-végig vályú, benne babvirág, petrezselyem. A mi lakásunkhoz a hátsó lépcsőn volt a feljárat. Egy csöppnyi előszoba, lépni nem is lehetett benne, csak megállni, vagy belépni előre az ablak nélküli konyhába, vagy jobbra a lakásba. Egyetlen nagy szoba volt ez, de anyám függönynyel kettéügyeskedte, hálószobát és ebédlőt bűvészkedett belőle. A torontáli függönyt úgy redőzte, hogy az a Sixtusi Madonna drapériájára emlékeztetett; akkoriban művészi képeslapokat gyűjtöttem, az úgynevezett Stengllapokat, híres festmények reprodukcióit, nagyon szerettem ezt a madonnát, a két kis könyöklő angyallal. De függönyünk redővetése a színházat is elém szuggerálta, kioldottam a tartózsinórt, leeresztettem a függönyszárnyakat, kiléptem . . . nem nagyon léphettem ki, mögöttem a hálószobánk két ágya előtt keresztbe fektetett dívány terpeszkedett, előttem meg az ebédlőnk székei, asztala . . . . . . mégiscsak kiléptem képzelt színpadomra, s bekonferáltam a kezdődő előadást. Közönségem: nővéreim, az alagsorban lakó elvarázsolt királykisasszony, a tündérszép Sárika, Baba, a törzsbarátnő, a tűzönvízen-barátnő, meg a többi, osztálytárs, barát, akik mind oly szívesen jártak héttörpe lakásunkba! De ha véletlenül senki sem toppant be, közönségem akkor is volt: sorba raktam babáimat, a nővéreim kiszuperált, nyugdíjba küldött babáit is — ők már fiúkkal járogattak —, és énekeltem, táncoltam, szavaltam a félkarú, megtépázott babáknak. És az udvarunk! a végén szénapadlás, nekitámasztott létrával, szédítő volt fel-leszaladgálni rajta, hátrább tyúkketrec, két eperfa is, szedtük, ráztuk az epret, porban hempergőzött, sercegett a fogunk alatt, fekete lett a szánk tőle, fekete meg lila. Nagy játékok estek ezen az udvaron, óriási labdázások, fogócskázások, bújócskázások. De ágyam nem volt. Ahová kisgyerekkoromban betelni nem tudó szeretetből, becézésből fektettek, az lett most kényszerű fekvőhelyem, éji pihenőm, „hívogató ágyam". S mivel a két ágy matracai félre-félrecsússzantak, és én közéjük esve néha a puszta sodronyon aludtam át az éjszakát, édesanyám egy 20—30 centiméternyi, keskeny matracot csináltatott a két ágy közé, hogy ne árokban, ne vályúban aludjak. Mindig elsőnek kellett lefeküdnöm, nemcsak mert én voltam a legkisebb, hanem, mert ha később mentem ágyba, át kellett másznom Annán, aki megcsiklandozta a talpamat, vagy Borison, aki azt mondta, nem hagyom olvasni, Ránki György, Andor Ilona és Kósa György társaságában az Érdemes Művész kitüntetés átvételekor (1963) Egyik előadóestjén (Stklós Péter reprodukciói) A komarnói Jókai-ünnepségen Illyés Gyulával és Erdei Sándorral