Budapest, 1977. (15. évfolyam)

10. szám október - Németh G. Béla: Otthonok és örökségek

mentegetőzöm hát filosz látogatóim előtt, de nem zsúfolom tele át sem futott kötetek könyvesfalával otthonomat. Egyetem után nagy vargabetűt vett a pályám s otthonlehetőségem is. Napközi otthonok, kölcsönkönyvtárak, általános iskolák. S albérletek. Kültelki is, lichthófos is, budai villabeli is. S aztán, hogy megházasodtam, az összeköttetés nélküli ember akkor szokásos grádusa: társbérlet. Bár a Ferencváros egy bérkaszárnyájában, belül kellemes levegős, kétszobás, valamelyest elkülöníthető. De félnapomat vette el vagy Panniét, a feleségemét, aki levelezőn épp a közgazdászatot végezte, ha az egyre tevékenyebb kis Pankát mozogni akartuk vinni. A szokásos ügyvédi manipulációk és sápok s kegyetlenül nehéz kritikai kiadások (Arany műveiből) meghozták egy kis farkasréti ház emeletét. Kérni meg sem próbáltam; nemcsak, mert tudtam, eleve nem születtem az istenek kedvencének, hanem mert hoztam magammal: adj, de ne kérj, tartozhatnak, de ne tartozz, s akkor végy, ha a fizetség kész. Tervezni, berendezni, elhelyezni: nagy passzió volt számomra mindig. Óh azok a garnitúrák! Akár a garniszállók. Eszi, nem eszi — s egy évtizedre otthontalan az otthonában miattuk az ember. Tudom én, persze tudom én: ,,a széles igények kielégítése". Legalább vegyíteni lehetne őket, szelektálni, szint előre kiválasztani. Mennyivel kevesebb munkaidő, munkaerő s ideg kellene vevő és eladó részéről a prospektusos-rendeléses megoldáshoz. De azért így is összeállt. Ám gyorsan kiderült: hatvannégy négyzetmétert hiába osztanak három szobára, csak hatvannégy négyzetméter marad az: minden mozdulat áthallatszik; s a spórolós födémezés erősítve adta föl annak az alattunk lakó boldogtalan öregasszonynak napi kétórás menetgyakorlatát, aki azt hallotta ki valami előadásból, akkor marad ruganyos, ha kemény sarokkal kemény lépéssel kemény parketton napi két órát jár. A Ferencvárosban egy szegény vak élt fölöttem, aki éjszaka szöges bottal végezte körsétáját asztala körül. De az legalább nem akart ruganyos maradni, s néha félóra múltán elfáradt. Még egy keserű nekifutás; időrabló, favágó iektorálások, fordítás-ellenőrzések, kiadás-előkészítések tömege. S közben tudományosan behozni azok előnyét, s ütemben maradni azokkal a szerencsésebbekkel, akiknek (mondjuk így) a Sors eleve egyetemi, intézeti helyeket testált. Megvolt, igaz, az a jóérzés, lehetséges főnökeimnek nem mutattam be soha, kritika címén, aranyat, tömjént és mirrhát. Egyedül Komlós Aladárról, aki maga is peremre szorult, de barátságát exkommunikációimban is híven tartotta, szóltam mindig (bogáncsos) „hódolattal". Aház, persze („negyvenen fölüli rezignáció") a Sashegy városnak hátat fordító meredélyébe vésve, nem egészen olyan lett a ráépített emelettel sem, mint akkor, ha „igazán lett volna módom". De mint gyerekkoromban udvarunkból a Tátikára, úgy ért szemem most a földig mért ablakokon a Szabadság-hegy még erdős felére, s szép időben, másik oldalt—mint egykor majd a Rábáig — a Duna szalagján át szinte a Csepel-sziget aljáig. A „Hegyalja" lüktető forgalma, ha írás közben fölnézek, nyugtató életkózeiséget ád; ők is teszik a magukét s én is. S azt a temető hatalmas zöld lombrengetege, át-átzsongó bús énekszava is. Csak azt nem értem, a szocialista katonai temetésnek mért kellett átvennie a korábbi hadfiak marciális vezényszóüvöltését, fúvósharsogását, lövöldözését. A katonahozzátartozók szíve is, gondolom, ilyenkor a csendes megindultságé. Irigylem a grafománokat. Stendhal óvásának igazát, ha megvalósítani nem tudtam is, mindig éreztem: írni nem kötelező, de jól írni igen. Nem széplelkűen, persze; gondolatban, logikában, fogalomhasználatban. Negyedóránként fölállok. Illyés mondja valahol, csirkéket jó tartani, mert legalább etetésük alatt nem kell írni. Csirkém ugyan nincs, de egy-egy konnektor, képszög, kilincs igazítását (s legtöbbször végleges elrontását) gyakran érzem sürgősen szükségesnek. S milyen szívesen ültetek bokrot, s kötözöm a kerítést befutó vadszőlőt! Szinte minden cikknél, úgy érzem, újra kell tanulni a mesterséget. íróasztalt nem is szereztem. Egy szépen fényezett tömör kőrislapot állíttattam négy lábra, s ezzel vándorlok szobám különböző pontjaira. De ez is kevésnek bizonyult. A vesződés egy-egy cikkel megunatta nagy szobámat; kivetettem hát a szekrény felét a garderobból, s gyakran húzódom e néhány négyzetméteres cellába, hátha ott jobban megy. Talán ez a valódi oka annak is, hogy mindmáig nem tudok dolgozni, míg rend nincs a szobában, a lakásban. Persze, azért nemcsak ez. Mindig késznek, befejezettnek, zártnak kell lennie egy otthonnak. Egy-egy szép, jövendő szőnyegnek, amelyhez sokszor jó elzarándokolni a boltba, hetekig keresi az ember a helyet. S a képnek is. Mert minden új elem átrendezi az összes többi értelmét is. A képet szeretem. De csak az érett stílust. Egy Kőrösfői-Kriesch-kép bizonyosan hontalanná tenne. S mivel nagy mesterre sohasem lesz pénzem, részint kis mesterektől, részint régi jó másolatokból igyekszem választani. Egy provinciális bájú osztrák Caravaggio-másolatot addig-addig néztem, míg végre is falra került. Jean de Gross gyöngéd gyermekportréjának majdnem korbeli kópiáját is mindig megindultan figyelem. S a Képzőművészeti Főiskola egykori tanára, Bosznay István talán még csak „jeles" festő sem volt, de egy kivételes pillanatában a fontainebleau-i s az impresszionista hagyományt igaz lírával egyesítette „Őszi domboldal"-án. A civilizációs eszközöket, éppúgy mint az életbe, szervesen kell beilleszteni. S lehet is, ha formásak, arányosak. Egy televíziós készülék doboza legalább annyira fontos kérdés, mint a működése. Csak sznobok hiszik, hogy az a „modern", ami szokatlan, torz, kihívó. A család belső légkörébe is csak formásságukon juthatnak a dolgok. Hagytam, hogy Panka átessék dackorszakában a popzenén. Egy-egy ironikus megjegyzés kíséretében még lemezt is kapott belőle. Az irónia fölborzolta, de azért megfogant benne. Aztán az asztalán felejtettem egy-egy könnyen fogható, szép borítójú klasszikust; s véletlen éppen az Ötödik Brandenburgi forgása alatt módoltam ki, hogy üldögéljünk egy kicsit a téli szürkületben. Művészeti hegyi beszédet nem tartottunk neki soha, de ha iskolában van, s én „titokban" átnézem magnetofon tekercseit, szinte múltba vetült irigység fog el: ha én ennyi zenét ismerhettem volna ennyi idős koromban. De szeretem a civilizáció gépibb termékeit is; a jól dukkózott, formásra tervezett kocsit. S a vezetést, főleg szürkületben s éjszaka, egyedül, erdős-ligetes tájakon. A koncentrációnak, a magánynak és meditációnak olyan foka, aminőket csak a nagy zenei pillanatok adnak. Afényképet viszont nem szerettem meg. Csak könyvillusztrációként kedvelem. Egyébként, kivált a személyre ósszpontosulóban valami szemérmetlent és vásárit, arányérzékhiányt és lélektelenséget sejtek. Gyerekkoromban sem függött, s ma sem függ fénykép a lakásban. Reprodukciót talán még föltennék, ha már volna hozzá való keret. Németországba utazó barátaimat meg is szoktam mindig kérni, hozzanak a naumburgi Utá-ról képet. A tartózkodó szépség, a női varázs, a lelki előkelőség e tán leggazdagabb ábrázolásából egész gyűjteményem van már. Egyet-kettőt be is kereteztem nagyügyesen magam, s föl is akasztottam, persze, ahol csak én látom: kicsi író cellámban. Az íróportrét meg nevetségesnek tartom: mért vallják ily primitív eszközökön át; s aztán hányat is kellene kitenni, s hányszor cserélni őket. Még mélyebb az idegenkedésem mind az úgynevezett, mind a valódi népi (ó ez a szó!) holmi kirakásával szemben. Egy gazdag, önelvű magatartáskultúra pitykévé silányítását, s paraszt őseim megcsúfolását látom benne. Múzeumban a helye, ha valódi; másutt forma és história nélkül szűkölködő entellektüellek bizonykodó vagy vállveregető sznobériája. S a sznobizmus éppúgy átok alá esik, mint az exhibicionizmus vagy a szentimentalizmus. Nem búcsúzkodunk, s nem üdvözlünk csókkal. Apám még a háború idején is csak kezet fogott velünk. (Bizony államvezetőink is bölcsen cselekednének, ha szóvátennék külföldi barátaink előtt, hogy a magyarság többségében még jó, ha csak derűt vált ki a férficsók ölelős gyakorlása.) Cikkeimet a család nem olvassa, hisz érdeklődési körük más. Pankával egyszer meg akarta feleségem hallgattatni egy rádióelöadásomat. Tíz perc múlva a gyerek fölkelt: „Csúnyán recseg a hangja", mondta rólam tömören, s feleségem hagyta, hogy menjen. Megérezték a helyzet nevetségességét és émelyét. Ha viszont beszélgetésbe kapcsolódhat, akár kettőnkébe, akár látogatókéba, nincs, ami elcsalogassa. Feleségem szigorú, ökonómiai tárgyszerűségét egy-egy kritika befejezése után néha mégis igénybe veszem: meg nem rontott hallása éppúgy elutasítja az üres dicsériádát, mint a sértő indulatisigot is. Az idő múlik, s arra, amit megvalósítunk az otthon álmából, a lélek az ő furfangjával ráteleplti azt is, amit már sohasem valósítunk meg. Csakhogy melankólia alakjában. Aki otthonomba lép, ezzel a melankóliával is találkozik. Azt mondta egyszer az öreg Goethe: akkor derül ki, felnőtt-e a lélek, amikor az ember öregedni kezd; elfogadja-e méltósággal a másíthatatlant, vagy festett arcot próbálgat ellene. Figyelni akartam az öreg szavára mindig; ebben is. A fiatalosság ma dívó igyekezetét elhárítottam, amikor már volt okom elhárítani. Talán ezért is szívlelnek viszonylag jól hallgatóim az egyeteme'. 33