Budapest, 1977. (15. évfolyam)

10. szám október - Tamás Ervin: Kiskőrös

A város múzeumában 1948-as plakát tömörfekete nagybetűi kiabálnak: ,,Petőfi a mienk!" Ma jóval csendesebben úgy mondják az itteniek: Kiskőrös Petőfié. ,,Elértük a nagy célt, az ötvenes években készült távlati terv megvalósult, Kiskőrös: város!" 1972-ben, a várossá avatás évében mondta az elégedett szavakat dr. Szabó Gyula, az akkori tanácselnökhelyettes. Aztán irathalmokat rakott elém az asztalra, számokat, adatokat sorolt, az előzményekről beszélt: — 1958-ban, a tanácsi vezetők országos konferenciáján én kaptam szót Bács-Kiskun megye képviseletében. A tanácskozás elnöke úgy jelentett be, hogy „Kiskőrös városából" jelentkeztek felszólalásra . . . Talán ennek az elszólásnak volt köszönhető, hogy a tanácskozáson részt vevő Apró Antal elvtárs megígérte: eljön Kiskőrösre, s megnézi, adottak-e a feltételek a várossá váláshoz. Igy került sor ünnepi tanácsülésünkre, amit a rádió is közvetített, s ahol a tanácstagok hivatalosan kérték Kiskőrös várossá nyilvánítását. Egyikük azonban fölállt és azt mondta: előbb legyen itt egy rendes általános iskola! Apró Antal vitazárójában, erre a kijelentésre is hivatkozva, azt javasolta, hogy Petőfi szülőhelye váljon előbb virágzó községgé, épüljön föl az iskola, s a jó vizű strand ... De a figyelem mindenképpen ránk irányult. Már a következő héten jöttek a Tervhivatalból, kaptunk pénzt az iskolaépítésre, a strandfürdő alapkövét pedig Erdei Ferenc rakta le. A várossá avatás idején Kiskőrös emeletes épületeinek száma alig haladta meg a százat, ma ötszáz van. A beruházások költségei 1968-tól ugrásszerűen emelkedtek: ezelőtt kilenc évvel alig hatmillió forintért fejlődhetett Kiskőrös, 1969-ben több mint tizenhárommillióért, 1970-ben pedig összesen 38 millió 886 ezer forintot fordíthattak urbanizációs célokra. A járás többi községe is türelmetlenül várta rnár, hogy várossá legyen Petőfi szülőhelye! Hogy végre nekik is jusson pénz . . . ,,A szabadságharc százéves évfordulójának méltó megünneplésére Kiskőrös lakosságának is készülnie kell. Belföldi és külföldi vendégek jönnek, mert Petőfi a mienk! Készüljünk méltó fogadásukra az évfordulón!" — hirdeti a már említett plakát a múzeum vitrinjében. Erre az alkalomra készült el az új vasútállomás, s renoválták a polgári iskolát. A centenáriumi ünnepségen a szlovák telepesek leszármazottai tisztelegtek a költő lángleikének, meghallgatták Rudolf von Hofmannstahl misztériumjátékát a Petőfi Emlékbizottság rendezésében, a vezetők koszorúkat helyeztek el, Kiskőrös emlékeibe belelapoztak a bel-és külföldi vendégek... A település első oklevelei 1396-ban, Zsigmond király uralkodása idején készültek. 1696-ban a krónika elhagyott kun településként említi Kiskőröst, melyet a Vattai család 1718-ban népesített be ismét — szlovákokkal. Az első négy telepes a Nógrád megyei Bánkról érkezett. A községet alapító ősök óriási munkával tették termővé a mocsaras, lápos, elvadult földet. Vattai fia Mária Teréziához írott levelében így említi Kiskőröst: „Az ország nagy nyeresége ez a település . . ." Igen, itt csendes, szívós munka folyt. 1785-ben a már ötezer lakosú helység megkapja a vásártartási engedélyt, a mezővárosi rangot; ám később fokozatosan elveszti jogait — marad a csend és a munka. A krónika még büszkén említi a pislákoló forradalom-lángot: 1848-ban Kiskőrös háromszáz nemzetőrt ad a hazának; szól a két híres szülöttről: Petőfi Sándorról és a távoli Omszk hőséről, Ligeti Károlyról. Végezetül egy emlékezetes dátum: 1944. október 31-én szabadította fel a települést a szovjet hadsereg. Az urbanizálódás a városközpont építésével kezdődött. Fölhúzták a járási hivatalok és a járási pártbizottság székházának falait — a pénzt a megyétől kapták —, megépült az AFÉSZ-ÁI J-ház — a SZÖVOSZ hatmillió forintjából —, majd az Állami Biztosító, a Nemzeti Bank, a posta épülete— ezt az intézmények közösen építették. Állami segítséggel elkészült a diákotthon, s a kiskőrösi szövetkezet új szolgáltatóháza. Akultúrközpont 32 millió forintba került. A városközpont kialakítása volt a legnehezebb feladat — s nemcsak a költségek miatt. A szanálások perekkel is jártak. — Az uram sírhelye 350 forintba került, a szőlőmért pedig 10 forintot fizettek! — panaszolta egy asszony. A járásbíróság akkoriban nem fogyott ki a szanálási perekből. A tanács ugyanis nem számította bele a forgalmi értéket a telkek 17