Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Vadász Ferenc: A Tompa utcai tűzkeresztség

Siklós Péter felvételei — Elvonulunk. Nem mindenki. . . a fele itt marad. . . Gyertek a Szerdahelyi utcához! Százan lehettek, amikor a menet elindult a Szerdahelyi utcán. A többi ott maradt a Mátyás téren. — Munkát, kenyeret, fasisztáknak kötelet I — hangzott az ütemes kiáltás. Megteltek az ablakok. A járókelők megtorpantak. Akadt fogát vicsorgató, akadt, aki mosolyogva intett, olyan is, aki beállt a menetbe. — Kik ezek ? Mit akarnak ? — kérdezgették a tájékozadanok. ütemes jelszó felelt nekik: — Éljen a szabadságáért harcoló Spanyol Köztársaság! — Pusztuljon a fasizmus! — Éljen a Szovjetunió! A rendőröket a nyilasgyűlés zavartalanságának őrzésére rendelték ki. A riadóautó nem mozdult a Dankó utcából. A téren maradt fiatalok hiába várták, hogy megritkuljon a védőgyűrű a Festetics-gyűlés körül. Mire a Teleki térhez értek, a felvonulók száma megháromszorozódott. Ének szállt: „A gond, az éhség börtönőrünk, a sorsunk mostoha. . ." A menet már elérte a Népszínház utcát, amikor sivítani kezdtek a szirénák. A Mosonyi utcai laktanyából jött két riadóautó. Az utca megmerevedett, a járókelők összetorlódtak, a mellékutcák sétáló lányai, lovagjaik és a házbeliek a sarkokra csődültek. A villamosokról leszálló utasok a forgatagban találták magukat. A felvonulás éle megtorpant, vezényszó reccsent: — Oszolj! A tüntetők összekeveredtek a Népszínház utcába szorult tömeggel, ártatlan értetlenséggel tudakolták: — Mi van itt ? Mit néznek ? A rendőrök — a riadóautó lépcsőjén is szorongtak — leugráltak és tanácstalanul sodródtak a lökdösődő tömegben. Nem tudtak mihez kezdeni. Az elterelő akció A rögtönzött tüntetés sikere felvillanyozta a fiatalokat, növelte bátorságukat. Egy kisebb csoport újra összeverődött. Valamennyien ismerősök voltak a szociáldemokraták nyolcadik kerületi ifjúsági csoportjából. Buzgott bennük a tettvágy. — Gyerünk a Gyulai Pál utcába — ajánlotta az egyik fiú. — Ott készül a „Virradat". Ijesszünk rájuk. — Gyerünk! A tüntetők egyik csoportja ott állt a Gyulai Pál utcában. Egy sápadt képű fiatal férfi különösen izgatottnak látszott. Bonyhádi Jenőnek hívták, alig néhány napja került ki a kórházból. Júniusban egy éjszaka társaival a hűvösvölgyi Nagyrétet díszítette — másnapra juniálist rendeztek az ifjúmunkások —, amikor nyilasok törtek rájuk, s egyikük pisztollyal hasba lőtte. Ez a merénylet csak növelte elszántságukat, hogy a nyilasok gaztetteit ne hagyják megtorlás nélkül. Bonyhádi — úgy tetszett — arra készült, most letörleszt valamit a nemzeti és fajgyűlöletet szító újságnak az adósságából. Valahol mindig javították a járdákat vagy az úttesteket. Akkor éppen a Nagyfuvaros utcán futott végig kőtorlaszokkal szegélyezett, mély árok. A fiúk — tízen-tizenketten lehettek — ott szerezték be a szükséges muníciót. A Gyulai Pál utca csendes volt. Néhány járókelő ment el mellettük. Célba vették a „Virradat" ablakait. Alig tartott két-három percig: recsegve, ropogva zúzódott össze és hullott a járdára minden ablaküveg. A kapu melletti tojásdad alakú csiszolt fekete üvegtáblák is darabokra törtek. A nagy zajra a Kőfaragó utca kocsmáiból kifutottak a vendégek. Senki sem kísérelte meg, hogy beleavatkozzék a dologba. A gárda szétszóródott, a népes Rákóczi úton találkoztak újra néhányan. — Mit gondoltok, van telefon a „pléhkrisztusban" ? — állt elő új ötlettel az egyik lány. — Valószínűleg — vélekedtek. — A kocsma mögötti termet sokszor bérlik ki gyűléshez. Nézzük meg a telefonkönyvet. A Rókus kórház bejárata előtti telefonfülkében találtak könyvet, és megtalálták a számot. — Kérek valakit a gyűlésről! Sürgős! Mély férlihang jelentkezett. — Testvérek, az istenért, gyertek gyorsan — hadarta a telefonáló lány kétségbeesett hangon. — A kon munisták betörtek a Virradat-újsághoz. Törnek, zúznak, kiszórják a fontos iratokat, talán fel is gyújtják. . . Persze, sokan vannak. Gyertek hamar, segítsetek. . . A Rókustól a Sándor térre mentek. A rohanástól kifulladva, fokosokat és bunkókat forgatva, harcias lármával akkor értek a Gyulai Pál utcába a rohanó nyilasok. — Ha nem sikerült velük a Mátyás téren elszámolni, legalább idebolondítottuk őket — mondogatták elégedetten a nyolcadik kerületiek. — Majd legközelebb — mondták, s búcsúzóul jókedvűen szorították meg egymás kezét. Szeptember 16. A „legközelebb": szeptember tizenhatodika volt. Ezúttal a Tompa utcai nyilas párthelyiségben tartottak képviselői beszámolót. Jöttek a munkásfiatalok — angyalföldiek, ferencvárosiak és természetesen a „nyolcasok". Sok idősebb munkás is csatlakozott hozzájuk. Az elszánt csoport most már egyenesen a nyilas fészekhez tartott. Ságvári Endre vezette őket. Benyomultak a fasiszták közé. Vad verekedés kezdődött. A nyilasok tömegéből kiemelkedett egy fejjel a hírhedt Kémeri Nagy Imre, az örök diák, a fékezhetetlen garázdálkodó, aki két évvel később Héjjas Iván fasiszta Rongyos Gárdájának tagja lett, és részt vett a kárpátaljai véres atrocitásokban. Ezúttal még csak rézfogantyús fokosával csapko-" dott maga körül. Ságvári, aki kitűnő sportoló, jó vívó és birkózó volt, őt vette célba. Rávetette magát és puszta ököllel tette harcképtelenné a félelmetes terroristát, az egyetemi pogromok és utcai verekedések közismert botránylovagját. A „Tompa utca" nagy győzelem volt. Biztató, lelkesítő üzenet. A sikeresen megvívott csata híre az egész országba eljutott, bizonyítandó, hogy az igazság és emberség legyőzheti a asiszta barbárság túlerejét. A kerületi nyilasközpont elleni támadás sokak tüzpróbája lett, akik később, a második világháború éveiben részt vettek az antifasiszta ellenállásban, és a szovjet földön, Jugoszláviában, Lengyelországban, a szlovák hegyekben és a nyugati országokban kibontakozott partizán küzdelmekben. Ságvári Endre, Budapest Székesfőváros fiatal tisztviselőié, a nyilas központ elleni támadás szervezője és irányítója, elveszítette állását. letartóztatták, s decemberben bíróság elé állították. Ez volt az első összeütközése a magyar uralkodó osztály jogával és törvényeivel. Nyolc hónapi börtönre ítélték: Zárkájában «egyezte fel egy kockás füzetbe: „A bátorság — akaraterő és szokás kérdése. Nem szabad megijedni a fájdalmaktól, ha valamit el akar érni az ember. Saját magadat is nevelned kell. Iiogv atinálbiztosabban állja lábadon.''' 35