Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Vadász Ferenc: A Tompa utcai tűzkeresztség

A Tompa utcai emléktábla Vadász Ferenc I Tompa utcai tűzkeresztség A névadó pléhkrisztus még áll. . . Harminchét szeptember 4-én — negyven éve már! — egy szombati estén sok fiatal őgyelgett a Mátyá* téren. A környéken azt hitték, azért, mert gyűlés készül i . .pléhkrisztusban". Kellemes meleg este volt, még tartotta magát a nyár. Földszintes épület állt a tér egyik szögletében, ahova a Koszorú utca torkollt. Rossz hírű vendéglő volt benne, hírhedt csapszék. Utca felőli kerítéséhez régi fakereszt támaszkodott, rozsdamarta feszülettel, amelyről az idő foga lerágta a festéket. F. szomszédság miatt emlegették az itteniek „pléhkrisztusnak" a vendéglőt. Kzúttal gróf Festetics Domonkos „testvér" tisztelte meg látogatásával. Plakát hirdette, hogy beszámol a német nemzeti szocialisták nürnbergi pártnapján szerzett élményeiről. A nyilas rendezőség arra számított, hogy a csapszék törzsvendegei is meghallgatják a szónokot. A párt-34 hívek bevonultak az ivó mögötti terembe. A főpróba Kint a téren sokan sétáltak, a padokon is üldögélték fiatalok. A „pléhkrisztus" bejáratával szemben, a tér túlsó oldalán hullámos hajú, vállas fiatalember ült. Szemüveget viselt. Folyóiratot tartott a kezében: a „Szép Szó" júniusi számát. Időnként belelapozott. — Kndri — súgta neki a lány, aki mellé telepedett. — A Dankó utcában riadóautó áll, sok rendőrrel. — 'l'udom — felelte a fiatalember. — Fújd ki magad, Márta, lihegsz. Mosolygott a lány izgatottságán. Talán, hogy lecsillapítsa, talán az idilli látszatért, átadta neki a szétnyitott füzetet. József Attila „Hazám" című versét közölte a folyóirat. —- Olvasd halkan — kérte —, jó versmondó vagy. Márta hálásan nézett rá, s máris belekezdett: „Az éjjel hazafelé mentem, /éreztem, bársony nesz inog,/ a szellőzködő, lágy melegben / tapsikoltak a jázminok,/ nagy, álmos dzsungel volt a lelkem, / s háltak az utcán. . . Ságvári menni készült. — Te maradj — mondta a lánynak. Lassan — mintha cél nélkül tenné — indult. Az egyik csoport mellett elsétált, a másiknál megállt néhány másodpercre. Szemével intett valakinek. Az mellé szegődött. — Hányan lehetünk ? — kérdezte. — Kétszázan legalább. — Én is annyira becsülöm. Fi•gyelj rám. meg kell változtatnunk a tervet. — Miért, Fndri ? — lepődött meg az alacsony termetű, plumpnadrágos fiú. Az egyik józsefvárosi pékségből jött — éjszaka dolgozik majd —, s ünnepi öltönyén magával hozott valami sajátos kovász- és lisztillatot. — Miért? — Ne ijedezz, nem megy másképpen. Sok a rendőr. Megpróbáljuk kettéosztani őket. Festetics eközben már elkezdte beszédét a vendéglőben. — Fenséges volt, testvérek. Igazán csak a német nép és vérközösség forraszthatta össze azt az acélos erőt, amely ott állt vigyázzba meredten führere előtt. . . —- Kitartás, győzünk! — harsogta válaszul egy borgőzös hang. A söntésből egy másik rázendített: — Hallod-e Rozika te. gyerünk a moziba be. . . Ott cppen Rozália névnapot ünnepeltek. A kis pék odakint körülszaladt a téren.