Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Thury Zsuzsa: Emlékeim, otthonaim

Thury Zsuzsa Az írónő, Szent István körúti otthonában Ha az ember önmagáról beszél, a családjáról, a környezetéről s a színhelyekről, ahol az életét leélte, akkor vall. Gondolom, legjobb túlesni a vallomástevőnek feltett első két kérdésen: nevem ez írásom címe fölött található, korom hetvenhat év. Sok, lázadok ellene. Előfordul, hogy azt mondom magamban: rohan az idő, hatvanhat éves vagyok már. De tüstént eszmélek; rendkívül kellemetlen a tény, a számítás azonban egyszerű és csalhatatlan: 1901-ben jöttem a világra. Negyedik gyerek voltam, apám akkor harmincéves, anyám huszonöt. Öt esztendő alatt négy gyerek — és négy lakás. Lajos bátyám az Andrássy út 84-ik számú házban született. A második fiú, Dezső, a József körút 65-ben, „Erzsike leányom", ahogy apám jegyzi fel a bibliában, a Lipót körút 16-os házban, s én, „Zsuzsika", a Lipót körút 2. számú ház negyedik emeletének 22. számmal jelzett lakásában. A színhely változik, a bábaasszony neve minden esetben Scholderné, egy orvos özvegye, aki anyám emlékezése szerint ügyesen, gyorsan, fájdalommentesen világra segített minket. Szüleim házasságuk tizenegy éve alatt vándoroltak egyik kerületből a másikba, s mindenütt kifizetetlen lakbért, pereskedő háziurat hagytak maguk után. Apám, Thury Zoltán író, a Budapesti Napló munkatársa, nem tartozott a nagy keresetű kortársak közé, s ebből a fajtából különben sem volt sok; néhány sikeres színpadi szerző, a nagyközönség ízlését jó szimattal kiszolgáló regényíró, képviselő író is akadt, s olyan is, akinek jómódú szülei vidékről küldték „fertálykor", vagyis negyedévenként a fizetendő lakbért. Apám hírlapírói fizetéséből és rosszul fizetett tárcák honoráriumából tartotta el a nagy családot, s néha szíven üt a tudat: hiszen a megfeszített munkához, négy gyerek gondjához mindössze harmincéves volt! Tizenegy évig győzte; 1906-ban, harminchat éves korában meghalt. Az imént említett lakásoknak egyikére sem emlékszem. A két Lipót körúti ház előtt szinte naponta elmegyek, mert ma is Szent István körúti lakos vagyok, immár huszonhat éve. Olyasféle képtelenségek jutnak eszembe: mi volna, ha fölmennék a Szent István körút 2-es számú ház negyedik emeletére, csöngetnék a 22-es ajtón: — Elnézést a zavarásért, csupán látni szeretném a szobát, ahol először bömböltem bele éhesen a világba . . . Nem teszem, magától értetődik, korom „méltósága" olykor mégis fékezi szertelen cselekedetek végrehajtását, s az sem lehetetlen, hogy az orrom előtt becsapnák azt a bizonyos 22-es számú ajtót. Emlékfoszlányokból rakosgatom össze az élet kezdeti éveit, s a már rögzített képek sem hitelesek. Lehet, hogy látni vélem azt, amiben csak egy parány a valóság, s az is lehet, hogy anyám 1916-ban Debrecenben, barátnőjével, Takács Sárival (bal oldalon a gimnazista Thury Zsuzsa) Emlékeim, otthonaim