Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Thury Zsuzsa: Emlékeim, otthonaim

történetei úgy helyezkedtek el bennem, mintha saját élményeim volnának. Én láttam apámat az abbáziai kikötőben kissé görnyedten, fázósan, szemüveggel, amint a fiumei hajóval anyámat várja, s anyám háta mögül váratlanul előbukkanok én? Láttam a sovány, beesett arcon felfénylő mosolyt, vagy anyám mesélte így? Nem tudom, mindegy, én emlékszem a beteg emberre, aki örült nekem. Vajon valóban óriási vadon volt a Pusztaszeri út 18-as számú ház kertje, ahol az utolsó hónapokat töltöttük apámmal? Volt egy nagy verem a kertben, vad játékaink színhelye? S meredek fal az utca felé? El kellene menni a Pusztaszeri útra, ácsorogni a ház előtt — ilyen volt a kert vagy egészen másféle? Majd egyszer, gondolom, hiszen sok idő áll még rendelkezésemre. Engem nem kényeztettek el, mint négy gyerek között legkisebbet, arról szó sem volt, hogy a „család kedvence" lettem volna. Idősebbik bátyám nagyon okos volt, nagyon komoly, mohó tudásszomjjal, tízéves korában többet tudott a csillagos égről, a klasszikus irodalomról s a Magyar Királyi Opera repertoárjáról, mint én ma, a hetvenhat esztendőmmel. A másik testvér szép volt, a harmadik érdekes, furcsa, s oly kevéssé életrevaló, hogy igen hamar, gyerekkorában elment. S mi voltam én? Ideges, hangulatát meghökkentő gyorsasággal és váratlanul váltogató, későn érő gyerek. Egész iskolai pályafutásomban két sikeres epizódra emlékszem. A Rácz-féle magán elemi iskola első osztályából egyszer átvittek a harmadik osztályba, hogy oldjak meg egy számtanpéldát, amivel a harmadikos fiú nem tudott megbirkózni. Megoldottam — jó számoló voltam mint elemi iskolás. Később ezzel a tantárggyal is szégyenteljes kudarcot vallottam. A másik, már komoly sikert a debreceni középiskolában arattam. Dolgozatot írtunk a magyarok bejöveteléről. A dolgozatomat a magyar tanár — valamikor katolikus pap — felolvasta az osztálynak, azután kivett a zsebéből egy óriási almát, és nekem adta. S míg első sikeres szereplésem után vegyes érzelmekkel kullogtam vissza az osztályba — megszégyenítettem azt a fiút, s ő most joggal gyűlöl engem —, e másik sikerre büszke voltam, mérhetetlenül izgatott egy káprázatos életút első állomására érkezve, mint botorul hittem. Tudom, hogy közben Csanádi utcai és Podmaniczky utcai lakosok voltunk, lehet, hogy egyebüvé is üldözte a családot a kifizetetlen lakbér; bennem az első tudatos emlék a Lipót körút 8. harmadik emeleti lakása. Hosszú előszoba, baloldalt nagy udvari szoba, utána konyha, s mellette üres, szemetes telekre néző „cselédszoba", petróleumvilágítással, amikor a többi helyiségben gáz, s később már villanylámpa volt. Anyám nem tartozott a rabszolgatartó „nagy-A budakeszi szanatórium kertjében, 1927-ben (az ülő sorban jobbról a második Thury Zsuzsa) ságák" közé, nálunk soha semmi nem volt zárva vagy adagolva; hogy púpos Róza szobájába mégsem vezettette be drága pénzen a gázvilágítást, azért történt, mert Róza ezt nem igényelte. Elvégezte a dolgát, ágyba feküdt, és aludt reggelig. Időnként hazautazott Párkánynánára gyereket szülni. A velünk töltött kilenc év alatt négy apától négy gyereket hagyott párkánynánai szüleinél. A Vince nevűre emlékszem. Tehát a hosszú előszobában sorakoztak a mellékhelyiségek, azután következett a két utcai szoba, az elsőben ebédlőbútor, s egy dívány anyámnak, a másik szoba alkovjában aludtam én Böske nővéremmel, s az ablak felőli részen a két fiú. Az itt folytatott hosszú esti beszélgetéseinkre, magunk kitalálta játékokra már élénken emlékszem. Ezek időnként olyan vad csatazajjal jártak, hogy feljött az alattunk lakó ügyvéd, kerékbetöréssel fenyegetett Markstein úr, a házmester, s a bérlet felmondásával a hatalmas háztulajdonos, Schossberger báróné. Az udvari szobában volt anya varróiskolája. Délelőtt, a Mester utcai ipariskolában tanított fehérneművarrásra ferencvárosi kislányokat, délután felsőruha készítésére úri kisasszonyokat. Rövid idő telt el apa halála óta, néhány író s idegenek is beíratták lányaikat a mi iskolánkba. Anya komolyan vette a munkát, fáradhatatlanul magyarázott, rajzolt a nagy fekete táblára, s nem tűrte, hogy a kisasszonyok úgy tereferéljenek, mintha „zsúron" volnának. Öt évig létezett a varróiskola. Anyánk a főváros ösztöndíjával megtanulta Párizsban a fűzőkészítést. Dezső, furcsa kis bátyám, meghalt. A Lipót körútról az akkor épült Palatínus házak egyik kétszobás lakásába költöztünk. Itt zajlott le életemnek pontosan húsz éve — megszakításokkal. A Pozsonyi útról vitt be anyám a budakeszi Weisz Manfréd szanatóriumba; a betegségemet akkor tüdőcsúcshurutnak nevezték, azt hiszem, ma már nem használatos a kifejezés. A súlyom negyvennyolc kiló volt, köhögtem és cigarettáztam nappal és éjszaka. Három hónap után hazamentem, majd vissza; több mint egy évig éltem ott fönt a dombon, a fehér házban, amely óceánjáró hajóra emlékeztetett, már amilyennek az óceánjáró hajót én elképzeltem. Bokrok sűrűjében kuporogva cigarettáztam Lujza barátnőmmel; ha rajtakapnak, huszonnégy órán belül távoznom kell a szanatóriumból, akkor még ez volt a szabály. Ott ismerkedtem meg későbbi orvos férjemmel, s nagy, meleg barátságok is szövődtek. Bánatos nosztalgiával gondolok most is Budakeszire, s arra is, hogy maradéktalanul és zavartalanul boldog tulajdonképpen csak kórházban voltam — egy kezemen megszámolhatom, hány kórházról van szó. A Pozsonyi úton már csak ketten voltunk anyámmal, bátyám megnősült, nővérem férjhez ment. Első budakeszi tartózkodásom után otthon hamarosan leadtam a szanatóriumban fölszedett öt kilót, mértéktelenül cigarettáztam, reggelig olvastam az ágyban, s fáradtan, örökké búsan novellákat írtam a Pesti Naplónak. Egyik reggel olvastam a Pesti Naplót. A lap, nyilván reklám célból, húsz írónak juttatott ezerpengős ösztöndíjat. Majdnem végére értem a listának, amikor Tersánszky Józsi Jenő neve után megpillantottam a magamét. — Anya! — ordítottam. — Anya! Megyek Párizsba! Az utazás előtt ismét három JUk hónap Budakeszin, s me' * gint öt kilóval súlyosabban, 1927 őszén indultam Párizsba. Felejthetetlen a fülledt izgalom, a felajzott várakozás, ami egy pillanatra sem hagyott el a harminchat órás út alatt, harmadik osztályon, fapadon, néha elbóbiskolva, de akkor is tudatosan Párizs felé repülve. Bizonyos értelemben valódi repülés Párizsban, első férjével (1928)