Budapest, 1977. (15. évfolyam)
8. szám augusztus - Szalai Pál: Csécsy Imre
nagyon kevés írástudó tett meg abban az időben: szembefordult a Monarchia vezetőinek háborús terveivel. Aztán az ő számára is katonai szolgálat következett, majd 1918. októbere, mikor egyik szervezője volt az október 25-i, a forradalmi folyamatot elindító ifjúsági tüntetésnek. A forradalom hónapjaiban Jászi Oszkár titkáraként dolgozott — kapcsolatuk egészen Jászi haláláig fennmaradt —, és ez az ellenforradalom éveiben valósággal másodrendű állampolgárrá degredálta. A 30-as évek hozzák meg Csécsy bölcseleti, társadalomtudományi, publicisztikai munkásságának nagyarányú fellendülését — azok az évek ezek, amikor Magyarországon a 20-as évek sivár stagnálása után, az ellenforradalmi közszellem nyomása ellenére is nagyarányú kulturális fellendülés indul meg, és ezen belül új erőre kap a társadalomtudományi kutatás is (elsősorban a falukutatók tevékenysége nyomán). Bölcseleti felfogása elsősorban a „Gyakorlati ész kritikája" és az ,,Örök béke" Immánuel Kantjában gyökerezik. Politikai eszményeinek középpontjában republikanizmusa áll; (mindenki számára egyenlő jogokat biztosító demokrácia, mely lehetővé teszi egy szellemi elit konszenzuson alapuló vezető szerepét). Magyar történeti felfogását elsősorban három név szabja meg: Kossuth Lajos, Ady Endre, Jászi Oszkár. Kossuthban Csécsy nem a nacionalista mítoszok délibábos hősét tiszteli, hanem a konzekvens demokratizmusig eljutó nemesi politikust, aki — ha későn is — de áttörve nemzeti elfogultságait, eljutott a dunai népek összefogásának gondolatáig. Adyban a Galilei-kör eszményeinek költőjét látta, és tiltakozást váltott ki belőle a költő fajelméleti stílusú kisajátításának kísérlete. Jásziban a mestert és tudóst tisztelte, aki a ,,doktrinerek" nemzedéke óta először nyúlt a magyar társadalom problémáihoz az egzakt gondolkodás módszereivel. * Csécsy módszere azonban a magyar doktrinereké. Eötvös József óta talán először vitte Magyarországon tökélyre azt a vitamódszert, melynek lényege, hogy egy problémát mindig logikusan körüljár: a fogalmakat pontosan definiálja, aztán minden oldalról megvizsgálja a fogalmakkal kapcsolatos érveket. Ehhez járul stílusának különös — és megintcsak Eötvösre emlékeztető — kristálytisztasága, a magyar nyelvnek olyan kezelése, mely politikai prózánkban igen ritka, és melyet különösen meglepő olyan szerző tollából olvasni, aki szépirodalmi munkássággal alig foglalkozott. Polémiájának élét Csécsy egyszerre irányítja a hazai ellenforradalom konszolidált és pszeudoforradalmi változatai, a fasizmus német és olasz típusa (ezek egymás elleni kijátszását kezdettől fogva illúziónak ítélte), a feudalizmus és a monopolkapitalizmus, a társadalmi problémák totalitariánus stílusú „megoldási kísérlete "ellen. Ez összefonódik nála a germán imperializmus szellemi behatolása elleni harccal. Csécsynél ez nem jelent valamiféle visszájára fordított fajelméletet: politikailag mindig a hazai sváb kisebbség differenciált kezelése mellett tört lándzsát. Ami ellen ő harcol, az a német szellemtörténeti módszer, mely látszólag kiszabadította a történettudományt a naturalista-stílusú determinizmus alól, de csak azért, hogy a történeti „alakok", „totalitások" intuitív kialakítása útján egy még önkényesebb determinizmus karmaiba vesse. Nyilvánvaló — ahogy ezt Lukács György az „Ész trónfosztásáéban kimutatja —, hogy ez a módszer legalábbis kedvező talajt teremtett a történelem értelmének, teleológiájának mellőzése, tudományos és erkölcsi kritériumok alapján történt vizsgálatának tagadása, így.a fasiszta ideológia behatolása számára. Természetes, hogy egy valamennyire is igényes gondolkodó számára Alfred Rosenberg vagy Imrédy Béla nem lehettek „vitapartnerek". Csécsy két olyan „gondolkodót" vesz célba, akik megteremtették — éppen a szellemtörténeti módszer által biztosított ügyes és rosszindulatú csűrés-csavarással — a német, illetve a magyar fasizmus szellemi alapjait, de politikai síkon szembekerültek a fasiszta mozgalmakkal: a porosz kultúrpesszimizmus újpogány és gonosz képviselőjét, Osvald Spenglert, valamint magyar vonatkozásban Szekfű Gyulát, kinek „Három nemzedék"-e valóságos bibliája volt a „szellemileg igényesebb", „keresztény-nemzeti" világnézetnek. Mindkettőnél a tények „intuitív" összevissza dobálása magában hordta a veszélyt, hogy ott egy meghatározatlan imperialista totalitariánizmust alapozzon meg, itt Magyarországon a „keresztény-germán kultúrkör" függvényévé süllyessze. A „Századunk"-ban Csécsy publicisztikai munkássága állandó harc az előretörő fasizálódás: a zsidótörvények, a német segítséggel történő területgyarapítás, a szociáldemagóg álreformok ellen. 1939 szeptemberében a folyóiratot — amelynek szerkesztését Csécsy jórészt saját anyagi forrásaiból fedezte — a Teleki-kormány betiltatja. Ettől kezdve írásai csak szórványosan jelennek meg, de egy könyvön dolgozik, melyben egy erdélyi utazás naplója formájában igyekszik összegezni társadalombölcseleti-politikai programját. A könyv, mely a „Világos pillanat" címet viselte, nem jelenhetett meg az erősödő német orientáció légkörében, csak 1946-ban adták ki. Jászi Oszkár oly nagyra becsülte ezt a könyvet, hogy Thomas Mann Varázshegyéhez hasonlította. A hasonlat persze nem szerencsés, mert Csécsy művében a szépirodalmias forma csupán burok a társadalomtudományi-politikai gondolatok kidolgozásához. A könyv leszámol az európai polgárság ama részével, mely a kapitalizmusban megrontotta a polgári demokratikus forradalmak hőskorszakának vívmányait. Csécsy egy új eszmény kidolgozásától várja a háború utáni évek megújulását: az individualizmus és a szocializmus szintézisétől. Ami kor 1944 novemberében megalapítja az illegális Magyar Radikális Pártot, programját ebben a szellemben igyekszik kidolgozni. (Ebben az időben Csécsy szoros kapcsolatban áll Bajcsy-Zsilinszky Endrével.) A haladó értelmiség gyűjtőmedencéjének szánt párt nem könyvelhet el jelentős eredményeket magának az 1945-ös felszabadulás után: az 1945-ös választáson egyáltalán nem kap mandátumot. 1947-ben is csupán hat mandátumot szerez. Ebben az időben másfél évre Csécsy is parlamenti képviselő lesz. Egyben szerkeszti a párt színvonalas hetilapját, a „Haladás"-t, 1947-ben pedig ismét megindítja a két éven át megjelenő „Huszadik század"-ot. A két lapban — és azokon kívül is — ismét számos tanulmánnyal jelentkezik. 1949-ben visszavonul a közélettől, és ettől kezdve 1961-ben bekövetkezett haláláig — fordításokon kívül — egy történet-bölcseleti tanulmányon dolgozik, valamint egy önéletrajzon, mely az „Ady, Jászi és kora" címet viseli, és a második magyar reformnemzedék nagy alakjainak gondolatait kívánja bemutatni. (A műnek Szabó Ervinről szóló része 1968-ban jelent meg a ,,Századok"-ban.) Nincs itt arra helyünk, hogy Csécsy műveiből valamennyit is idézzünk. Kívánatos volna, ha Csécsy írásaival a magyar olvasóközönség nemcsak antikváriumokban és nehezen megszerezhető folyóiratokból ismerkedhetne meg, de legalább egy hozzáférhető válogatás megjelenhetne azok legértékesebb részleteiből. Szalai Pál 35