Budapest, 1977. (15. évfolyam)

8. szám augusztus - Vargha Balázs: Galgóczi Erzsébet ítéletei

Kompozíció", < Hát persze, gondolhattam »olna. — Az a szőke fiú festette — intett hátra az asszony. A szőke fiú sápadt arcot és hosszú hajat viselt. Ettől valahogy ingerült lettem. Hát nemcsak a régi könyvekben viselnek a festők hosszú hajat, hanem az életben is? Abba törlik az ecsetet, vagy miért? Úgy érzem, Galgóczi itt nem a maga benyomásait mondja, hanem karikírozza a bugrisságot, s karikírozza Miiévát is, aki­nek éppen ez az otromba „őserő" kell. Az viszont már ismét eredeti élmény, ahogy Börönte a maga albérleti szobája miatt röstelkedik. ,,Önkéntelenül Miiéva szemével láttam a házunkat. Öreg, század eleji bérház volt, lift nélk.il, s én fent laktam a negyedik emeleten. Az egész házról kívül-belül mállik a vakolat, egyáltalán, mállik szét az egész ház. Én egy tisztviselőcsaládnál laktam az előszobából nyíló cselédszobában. Egy sezlon meg egy ágy volt a szobámban, egy szekrény meg egy asztal. Meg egy félvak tükör. A falak hámla­nak, mint a skarlátos bőr, a sezlon térítőjé­ből, a szőnyegből szállong a por, a fehér bútorok hullafoltosak a lekopott festéktől, s soha nem lehet kiszellőztetni a hideg szegény­szagot. Takarítani az öreg néninek kellene, de ő megelégszik azzal, hogy mindennap elsóhajtja: Holnap magánál is takarítok, Ban­dika. Ez a szoba csak alulról, a szomszéd ház udvaráról lehet szép, a tűzfalat teljesen benőtte a vadszőlő, ha nem vágom le, néhány hét alatt májusban az ablakomat is beszőtte volna." A történet többi része — nagy szerelem, nagy szakítás — most mellőzhető, de a be­fejezés ismét érdekesen jellemzi Galgóczi Erzsébet ítéletét falusiakról és városiakról. Bandi egy éjszakát átvirraszt a Szent István parkban, felbámulva az ablakra, ahol Miiéva és újra hazaköltözött férje alszik. Az gyötri legjobban, hogy a férj az ő fog­keféjét használja. Kevéssel ezután mégis elfogadja a vidéki állást. ,,Mit mondjak még? Azóta nem érzem vesz­tesnek magamat a saját hazámban. Csak az a kellemetlen, hogy hányingerem van minden fogmosáskor. Az orvos, aki a falu egyetlen emeletes házában lakik, azt mondja: allergia. Nagyon kényelmetlen betegség, de, nem tudom, miért, nem akarok belőle kigyó­gyulni." Igenis — mondja Galgóczi Erzsébet — parasztfiú is lehet allergiás, lehet érzékeny, finom idegzetű; mindez nem csak városi szépasszonyok kiváltsága. Abszurd félemelet Pesti szállásainak rémisztő, bénító, le­sújtó emléke — úgy látszik — megenyhült, mióta önálló főbérlővé lépett elő, a Kacsóh Pongrác úti lakótelepen, a nagy toronyház mögött. A vasúti töltés választja el a város­tól, mint stratégiai védelmi vonal. Karinthy Ferenc kérdésére: ,,— Be se mész a városba, a ligeten se jutsz túl?" — így felelt: ,,— Ha dolgozom, nem. Ugyanis ha ráülök valami járműre, akkor két-három óra hosszat vagy még tovább távol vagyok a lakásomtól, és mire hazaérek, úgy megtelik a fejem min­denféle felesleges hulladékkal, mint egy csa­tornonyílás. Olyankor előbb el kell felejtenem azokat az élményeket, amik a városban értek, hogy újra koncentrálni tudjak a saját mun­kámra." Koncentrálni. Talán éppen azokra az Időkre, mikor még egy fura pesti kommu­nában gyötrődött. A Kacsóh Pongrác lakó­telepről nézve kacagtató embersűrűben. Félemelet című kisregényében így ad róla helyszínrajzot: a felszabadulás előtt ingatlanközvetítő kirendeltség volt, de az ötvenes évek elején megszűnvén az ingatla­nok közvetítése, az így elhagyott, de kellően le nem zárt, le nem pecsételt irodahelyiséget apránként megszállták a hajléktalanok. A szo­bák parkettásak, nagy, bár nem világos abla­kokkal — háromemeletes, szinte kézzel el­érhető tűzfal és tömör kéményfüst gondosko­dott az állandó félhomályról —, ám a köz­ponti fűtés harmonikázó radiátorai gondta­lanná tették a teleket. A belső, szintén par­kettás folyosóról — melyet a huzatos, de lila majolikával kirakott lépcsőháztól nagy szár­nyas ajtó zárt el — tizenkét fehér, vagyis valamikor fehérre mázolt, tejüvegbetétes ajtó nyílott a négyszer öt méteres szobákba, amelyekben egy-egy család lakott: aludt, főzött, evett, mosogatott, mosott, szárított, leckét írt, játszott, veszekedett, ivott, kár­tyázott, rádiózott, szerelmi életet élt, vendé­geket fogadott, fusizott, betegeskedett, gye-, reket nevelt és öngyilkosságot kísérelt meg. A helyiségeket a keskenyebbik élére állított téglafal választotta el — vagy kötötte ösz­sze? —, amely nemcsak átengedett, de alig­hanem föl is erősített minden zajt, mint a cimbalom ládája." A kisregény főszereplőjének, Veroniká­nak emelkedés ez a tizenkettedrész főbér­let az albérletek után. Pedig a lakáshivatal Damoklesz-kardja újra meg újra le akar sújtani az egész frekvenciára. minden hat hónapban fölszólítást kaptak a kerületi tanácstól, hogy a bérlemény­ből nyolc napon belül költözzenek ki, különben karhatalommal kilakoltattatnak az utcára. Ilyenkor a fiatal, többgyermekes anyák, akik nem az Angolkisasszonyoknál tanulták a visel­kedés szabályait, fölvonultak a lakáshiva­talba — az összes csecsemőt, kisdedet, gyer­meket magukkal hurcolva, mint hadirokkan­tak a vitézségi érmet és a mankót — s ott olyan harcias: piacot, zálogházat, temetést és tüntetést egyszerre idéző ribilliót csaptak, hogy a hivatal joggal idegbajos vezetőnője — mert nemcsak ez a félemelet tartozott hozzá, hanem számtalan szükséglakás, üzlethelyi­ség, szenespince, olyan csatornanyílás fölötti lyukak, ahol egy fél órára magára hagyott csecsemőt kikezdték a patkányok — zokogva bezárkózott előlük a férfivécébe, ahol nem háborgathatták. Ő se a félemeletet a követ­kező hat hónapig." Ezt a gogoli groteszk hangulatot végsőkig feszíti az írónő a tizenharmadik lakóegy­ségnek, Ananász néni szállásának leírásával. Az agg hölgy valódi neve Anasztázia, lakó­helye pedig . .. ,,A folyosó végén a páncélszekrény mindkét ajtaja tárva. Abban lakik a tizenharmadik társbérlő, Ornáth Benedek docens anyósa, Anasztázia néni... A páncélszekrény alap­területe háromszor három méter. Ajtaja, fala, mennyezete, padlója vaslemez. Az előtérbe húzott biedermier párnásszékben, lábát kis perzsa zsámolyon nyugtatva üldögélt az idős dáma. Veronika nem látott még szebben ki­vésett arcot. Túl a kilencvenen is fényes, laza hullámú, fehér haja bámulatot keltett, ami­ként mindig kifogástalan fekete ruhája is. Bár csontjai térfogatára zsugorodott, szeme halvány kékje még most is élő embert közve­tített. A fémdobozban éjjel-nappal egy szál dróton függő körte világított. A fémpadlón gyapjuperzsák. Berendezése a nemes vonalú ágyon kívül háromlábú mosdó, tükrös fésül­ködő asztalka, apró fiókos szekrény." Részeges, szélhámos, félprostituált, ál­művész, tolvaj lakótársak csörtetnek át szüntelenül Veronika szobáján és életén. Jótanácsot és kölcsönt kérnek tőle, sze­relmi ajánlatot tesznek neki, beavatják intrikáikba, szövetségesnek próbálják meg­szerezni, vagy egyszerűen kitárják érző, mély szívüket. Késő estig. ..Végre elcsitult a félemelet niagarója. Ilyenkor hasonlított egy főbérlethez, amit magára zárhat az ember. És hasonlíthatat­lanul jobb az albérletnél. Gondolatain átsu­hant egy krumplisláda, amelyen egy előszo­bában aludt. Egy orvosházaspár, aki hajnal­ban elment hazulról, és véletlenül mindig zárva hagyta a fürdőszobát. Egy köves kony­ha. ahol télen befagyott a tintásüvege . . ." Galgóczi Erzsébet nem tódít, nem cifráz. Ha a páncélszekrényt háromszor három méternek írja meg, bizonyos, hogy se kisebb nem volt, se nagyobb. S ha elejt egy szót a befagyott tintásüvegről, azt is tény­nek vehetjük. Már csak azért is, mert azt az albérletet tüzetesebben is megörökí­tette, Kőnél keményebb c. elbeszélésében. ,,Özvegyasszonynál lakott... a földszin­ten, a parányi előszobából nyíló konyhában, amit a szelíd és jólelkű hölgy úgy próbált lakályossá tenni, hogy a kőpadló egész felüle­tét beborította rongyszőnyeggel. Ágy, szek­rény, asztal, egy szék és vaskályha képezte a bútorzatot, nem is fért volna több. A szék föl­váltva volt ülőalkalmatosság vagy éjjeliszek­rény. A vaskályha fűthetett volna, de nem volt rá pénz. Háziasszonya se fűtött: reggelente úgy tipegett el barátnőjéhez, ahogyan mások hivatalba járnak, s alig korábban ért haza mint albérlője . . . Tulajdonképpen csak az bosszantotta ebben a lakásban, hogy a tintája többnyire befagyott, s ha otthon ürült ki a töltőtolla, abbahagyhatta a jegyzetelést." Veronika a félemeleti embersereglet közepette megszabadul korábbi görcsössé­gétől. Lebegő érzés fogja el. Lemegy éjfél körül a mocskos talponállóba, (,,amit csak egy, a Vendéglátóiparba beépített imperialista ügynök keresztelhetett el Alkotmánynak") s elszántan elcsípeti magát egy razziával, azt füllentve, hogy nincs személyi igazolványa. ,,A hadnagy vállon fogta, kivezette a rab­szállító autóhoz, kinyitotta a hátsó ajtót, s fölsegítette a lányt a túl magas vaslécekből eszkábált létrára. — Szálljon be. És Veronika belépett a prostituáltak, zseb­metszők, markecolók, közveszélyes munka­kerülők, csavargók, ágyrajárók vagy ágyra se járók, javítóintézetből szököttek, garázdák, eszméletlenül leittasodottak, hazulról elcsa­vargott kiskorúak, kerítőnők, pálinkát kunye­ráló vén koldusasszonyok, körözött betörők, öngyilkosjelöltek — és a Budapestről kitiltott, nemkívánatos elemek közé." 23

Next

/
Oldalképek
Tartalom