Budapest, 1977. (15. évfolyam)

8. szám augusztus - Lörincze Lajos: Otthonaim

írok, az orromba lopakodik a méhkasok, a viasz, a méz leírhatatlan finom illata, hallom a méhek zümmögését, látom a deszkák résein s az ablakon besütő, a fák lombjain átszűrődő napfényt, s keresem a meg-megjelenő sárgarigót. (Hol van már ez a madár is? Szinte teljesen kipusztult.) Elhanyagolt kert volt ez bizony, de talán éppen ez volt számomra vonzó. Hol ebben, hol abban a sarokban találtam egy-egy bokrot, fácskát, amiről nem tudtam. Nem volt tilalom: bárhova lefekhettünk, minden fára felmászhattunk, s ha voit rajta ehető, meg is ehettük. Olyan nagy gyümölcstermés persze nem volt, hogy különös kárt tehettünk volna. Még ami volt, az sem hasznosítódott; a sok lehullott almából mi, gyerekek csináltunk egyszer almamustot. De hamar beleuntunk; Gyula bácsi és vendégei meg inkább a jó köveskáli bort kedvelték. Egy szép, elég fiatal, jótermő fára emlékszem, öklömnyi, vagy még nagyobb termése volt. Nálunk funtosóma, itt a szomszéd fia azt mondta rá tekuóma. (Azaz: tökalma.) Gyuia bácsi aztán így is hívta az almát is, de főként a fiút, rajta is maradt mindegyiken. Nagyon idekívánkoznék még a két kollégiumról való megemlékezés, de az néhány sorban lehetetlen. Meg se kísérlem. Különben is — gondolom — a Budapest a budapesti otthonomra is kíváncsi. Talán főként erre. S én még mindig másról beszélek. Váci „kötődésemet" aligha hagyhatom ki az otthonok felsorolásából. Azt a napfénygyűjtő ablakú Duna-parti házat, amelynek legfelső ablakából a folyót nézegetve azt mondtam egyszer a szoba tulajdonosának, a negyedéves történészlánynak: Én alighanem itthagyom Pestet. Hívnak Pápára, a régi iskolámba. Nem jönne el velem? Mire ő: Elmenjek? — Igen. — Na jó, elmegyek. Erről aztán többet nem is beszéltünk. Aztán már vőlegényi minőségben jártam Vácra. Később meg a gyerekekkel, a váci nagymamához. Sétáltunk nagyokat a parton, a temető felé, meg a Pokol-szigeten. Ha oda átnézek, legtöbbször három év körüli Zsuzsi lányom filozofikus megjegyzései jutnak eszembe. Zsuzsival a réteken csatangolva, kirándulásainkon mindig fogtunk békát. De vízben addig még nem látott ilyen állatot. Csodálkozva hallgatta hát Hegyi sógor a szentgáli haz tornácán a parti brekegést. Majd szemöldökét összehúzva megkérdezte: Papa, vízibeetát vannat? — Miért kérdezed? — Melt ha vannat vizibeetát, attól ezet vizibeetát! (Magyarra téve: Mert ha vannak vizibékák, akkor ezek vizibékák.) S végre — hosszú vándorlás után — térjünk „haza". Húsz éve lakunk a Szilágyi Erzsébet fasorban. Nem mondhatom, hogy fényűzően, de ilyesmire sohasem vágytam. Mint a „filoszok" legtöbbjét, engem is a könyvek szorítanak kifelé, de kényelmesen tudok otthon dolgozni: kéznél van a legtöbb — nekem kellő — nyelvészeti könyv, s elég jól állok, szépirodalommal is. Valóságos kincs a forgatható könyvállványom — feleségem szerint a bányalift —, tetejéről Bencédy Sándor erdélyi szobrász barátom műve néz rám öntelten: „a fontos ember". Szívből utáltam (ma sem kevésbé) a gőgös, magával nagyon elégedett, másokat lekezelő embertípust, ezért választottam éppen ezt egy erdélyi kiállításon. Mert olyan jól eltalálta Bencédy, olyan jól kifejezte véleményét agyaggal. Kovács Margit bájos leánykája az egyik könyvszekrény széléről mosolyog rám szívmelegítően. (Péchy Blanka lepett meg vele valamelyik karácsonykor.) Az egyik sarokban meg Pisti sógorom szép kis somfabotja pihen, kedves emlék; s majd jó sétáló társ lesz. Szépen megférnek egy másik bottal, azt meg Szabó T. Attila farigcsálta nekem, amikor Borszéken együtt nyaraltunk. Ebbe a vegyes együttesbe igazán beleillik a kis szerszámos szekrényem az ablak alatt, Majhen Menyhért öreg barátom, egykori múzeumi bútorrestaurátor műve. Mestermű a maga nemében — s most már félszáz felé tartó zsebkés-gyűjteményem őrzője is. (Mert úgy szerettem volna mindig egy jó bicskát, gyerekkoromban . . .) Otthon vagyok már fővárosunkban? Úgy látszik, a Budapest már tősgyökeres budapestinek tart, hogy erre a nyilatkozatra buzdított. Hivatalosan már évtizedek óta pesti vagyok, életem nagyobb részét itt töltöttem. Szeretem és védem is ezt a várost, jó ide hazatérni. Nehezen is tudnám elképzelni, hogy máshol éljek. No persze: tavaszszal — Herman Ottó úti sétáimon — lesem-várom az első kis bodzarügyeket, az orgonaágak bimbózását, májusban meg-megállok az egyik kerítés mellett; dől a szentgyörgyvirág szaga (a gyöngyvirág illata) kifelé. Most meg, ahogy ezeket a sorokat Szigligeten írom, arra gondolok, hogy kis házikóm elé Szabadiban, a tiszafák, mogyoróbokrok és kakukkfüvek közé kellene-qiég egy galagonyabokor is. Majd hozunk a szentgáli határból, a szigligeti kertből meg szerzünk hozzá oltást. 21