Budapest, 1977. (15. évfolyam)

8. szám augusztus - Lörincze Lajos: Otthonaim

Budapesti lakásom erkélyén (Siklós Péter felvételei) Dr. Vajkai Aurél felvétele szentgáli tornácos házamról vettem a Malom utcában egy kedves, tornácos házat. Mindig ilyenre vágytam. Nem fogytam ugyan ki az építkezésből, mert hol itt dőlt ki, hol amott szakadt le, de én nem bántam. így is tetszett. Ide invitáltam meg lakónak sógoromékat, amikor megszűnt a cselédélet. Nem is bántam meg, mert olyan jó volt már egyszer gazdának lenni. Aztán meg sógorom takarosan gondját is viselte a háznak. Hogy mást ne mondjak, szépen beüvegezte a tornácot, közös megegyezés alapján. így nem szaladgálnak be a tikok, télen melegebb a szoba, a konyha, nem fújja a szél az ajtó elé a havat. No meg így rangosabb is! Ebből aztán némi viták is lettek: pesti barátaim szóvá tették, hogy kár volt „elrontani", így nem eredeti, nem igazi. Mondom Lidi nénémnek, mi a vélemény. A régi jobban tetszett. Mire Lidi néném: deiszen tudomisten másképp beszélnének, ha a valagukba fújna a förmeteg! (Ez a megállapítás — azt hiszem — nemcsak nyelvészeti, hanem néprajzi szempontból is figyelemreméltó.) Erről meg ismét egy új otthon, a kis balatoni telek jut eszembe, Szabadiban. Ahova bizony sokkal gyakrabban kellene eljutnom, nézegetni, gondozni a magam ültette fákat, bokrokat, szagos füveket. Nos, itt volt nemrég nálam egykori kedves tanítványom s mostani barátom, Pápai Lajos. Egy hét alatt nem 20 tudtam rávenni, hogy kapát fogjon, de nézelődni szeretett. S jó tanácsokat adni. Amikor például új fűnyírómasinámat vizsgáztattam, csak csóválta a fejét.—Nem az igazi! Én azt szeretem nézni, mikor a tanár úr olyan szépeket suhint a kaszával .. . Mit mondhattam erre? Hogy nézni könynyű? Vagy hogy akkor minek találták fel a gépet? Milyen kár, hogy nem tudok olyan pontosan fogalmazni, mint Lidi néném! * A ma felé kellene már közelednem, de én még mindig a gyerekkornál tartok. Egy kedves otthonról még meg kell emlékeznem ebből az időből. Nos, ötödikes gimnazista lehettem Pápán, amikor Papp Zoltán tanár úr, az internátus felügyelője az év végi vizsgák táján magához hívatott, hogy valahova el kellene menni a nyáron, kissé foglalkozni egy kisebb diákkal, mert kényelmesen veszi az iskolát. (Hogy javítóvizsgáról is szó volt-e, arra már nem emlékszem.) Mindezt egy kedves, csillogó fogú, mosolygós szép asszony jelenlétében mondta el, aki biztosított, hogy jó dolgom lesz, jól töltöm majd náluk a nyarat. Vállaltam, s nem is bántam meg. Olyan kedves, emlékezetes, boldog nyarat talán azóta sem éltem át. A parókiában (mert Gyula bácsi a falu református papja volt) állandóan nyüzsögtek a vendégek, köztük sok fiatal is. Ettük Ilonka néni remek ebédjeit, vacsoráit, meg a hatalmas májpástétomos kenyereket. Ekkora „családot" én még sohasem láttam. S hogy szerették, támogatták egymást! Az „otthon" szűkebb területére, a szobákra már nem is nagyon emlékszem, de nem is ez volt számomra a szép. A fiúk otthona a méhes volt, egy hatalmas kert közepén. (A lányok meg a toronyszobában laktak!). Ahogy most életem nagyobb részét itt töltöm