Budapest, 1977. (15. évfolyam)

8. szám augusztus - Lörincze Lajos: Otthonaim

Szilágyi Erzsébet fasori lakásom dolgozószobájában ban szállt el a füst, néha bizony a földig ért, ki-ki kellett szaladni főzés-tüzelés közben az udvarra, szemet törölni, egy kis levegőt szívni. El ne felejtsem: tűzhelyünk valóban csak tűzhely, tüzelő hely, egy téglapolc volt a konyhából fűthető kályha bejáratánál, mint más hasonló házban. Szóval úgynevezett szabad tűzhely; én is tudtam ott tüzet rakni, odatenni rá a háromlábú vaslábost, amelyben olyan finom „parázs" krumpli főtt. Meg jóízű (de milyen jóízű!) csibegombát is sütöttünk benne, petrezsirom zöldjével. A tűzhely tartozékai voltak a különféle alakú tűzikutyák: megfelelő módszerrel, szakértelemmel ezekre is rá lehetett tenni a cserépedényeket. Meg ott volt a hosszúnyelű, egyenes ágú vasvello is, azzal meg a kályhába lehetett beügyeskedni a fazekat, s igazgatni a tűzifát. Sok jó „cucc" lehetett ott — gondolhatja a mai fiatal olvasó, aki már annyi poros falusi padlást feltúrt faviIIáért, törött mozsárért, cserépedényért. Hát mai szemmel nézve volt egy és más, de nem olyan sok. Kedves vaslábasomat én is megőrizném, de a régi tárgyak sorsa szerint először (lába törvén) baromfiitató lett, majd meg „lába kelt", azaz inkább szemétre került. Régi székeink is voltak, de azokat is elvitte az idő. Tulajdonképpen nem is nagyon szerettük (akkor) ezeket az ülésre bizony nagyon kényelmetlen alkalmatosságokat. A hátuk is minduntalan hátrabicsaklott, mert hát csapjaik már szuvasok voltak. Nem csoda, a múlt század közepe óta szolgáltak. -XDe hagyjuk a leltárt. Inkább azt a kérdést teszem fel magamnak, tetszett-e nekem ez az otthonom? Megpróbálok minél igazabban válaszolni. Szerettem ezt az otthonomat, hogyne szerettem volna, ma is megmelegszik a szívem, ha még élő rokonaimmal felemlegetjük. Reggel a dunyha alól kibújva de jó volt érezni (a nedves fal mellett), hogy már kezdi adni a meleget a zöld cserépkályha; megnézni, hogy elég száraz-e már a kályha vállára tett tányérban a tegnapi lisztisterc, s várni, hogy — vasárnap lévén — jöjjenek a legények, Sándor bátyám, Gábor bátyám s leendő sógorom, Hegyi István, akire — árvagyerek lévén — öreganyám fehérített. De szerettem nézni, ahogy mosakodnak, csak úgy duzzadt az izom a karjukon. Azt gondoltam, mi — négyesben— mindenkit meg tudnánk verni! De azért bizony jobban szerettem volna szép, ragyogó konyhát, meleget árasztó, füst nélküli fényes-rezes sparheltet, amely körül üldögélni, beszélgetni lehet. S a szobában a gerendáról (vagy pláne a stukaturról!) függő lámpát, mert a mi pislogó mécsesünknél csak vakoskodni lehetett; padlós szobát, nem örökké nedves, földeset. (Amikor reggel mosdottunk — szájba vett s tenyerünkbe bukott vízzel —, arra kellett ügyelni, hogy folyton mozogjunk, nehogy tócsát csináljunk.) De ne panaszkodjunk, mert mégiscsak jó azokra az évekre visszaemlékezni. Tulajdonképpen az élet, ami nekem igazán élet volt, nem is a lakásban folyt, hanem az utcán, ihol játszottunk, a mezőn, ahol csavarogtunk, sóskát, gombát, epret, somot, mogyorót, vadkörtét, vadalmát szedtünk; tavasztól őszig szinte mindig volt valami, s mi örökké csak ettünk volna. Ezeket a jó erdei-mezei járkálásokat később sem hagytam abba, jó társam volt benne szegény Hegyi István sógorom, barátom; bokrok, fák jó ismerője, kazalrakásnak, botfaragásnak és még mi mindennek mestere! * Pisti sógoromról eszembe jutnak azok a szentgáii otthonaim, amelyekben csak vendég voltam ugyan, de mindig igazán otthon éreztem magam bennük. Azok a tanyák, ahol sógoromék cselédeskedtek, s ahova én aztán egykét napra, néhány hétre megmegtértem vakációzó diákként, egyetemistaként. Néha még vendéget is fogadtam, Lidi néném meg tudta adni a módját, hogy jól érezze magát a látogató. Mikecs Laci is megjelent egyszer a köveskúti tanyán (el ne felejtsem, a tanya helyett nálunk a puszta név járja), az erdőn csavarogva, lányepret (szamócát) szedve próbáltuk helyünket, feladatunkat meghatározni a szűkebb s a tágabb hazában. (Eötvös-kollégisták voltunk, Laci a legkiválóbbak egyike. Fiatalon pusztult el; hátra maradt írásai mutatják, mit jelentett, jelenthetett volna ez a nagyszerű ember közéletünkben.) A tanyai vendégeskedést aztán sikerült visszaadnom — a történelem jóvoltából — sógoroméknak. Kezdő tanársegéd koromban elhatároztam, hogy valamilyen módon megteremtem a magam otthonát a falumban. S búzaárban megalkudva, öt évi részletfizetésben megegyezve meg-19