Budapest, 1977. (15. évfolyam)

8. szám augusztus - Lörincze Lajos: Otthonaim

Lőrincze Lajos Otthonaim A pápai internátus lakójaként 1936-os érettségi képem (balról a második ülő alak) Mi célra vagyunk a világon? — tudakozódik Ábel Amerikában. A válasz egy néger ajkáról s Ábel-Áron szívéből: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Diákkoromban némi kételkedő vállvonogatással olvastam ezt a mondatot. Ennyi volna az egész? Aztán, ahogy telnek az évek, évtizedek, egyre jobban érzem a válasz bölcsességét, mélységét, igazságát. Otthon legyünk, otthonunk legyen; otthon érezzük, tudjuk magunkat: házunkban, hazánkban. Ezt keresi az ember egész életében, s boldog, ha úgy érzi, hogy — akár csak ideig-óráig is — megtalálta. Egyetemista korom vége felé — miért, miért se, most ne keressük — egyre gyakrabban támadt az az érzésem, hogy nekem nincs is igazán otthonom. Olyan, aiiol kedvem szerint lakhatnék, szabadon, jól érezhetném magam. S ahová barátaim is eljöhetnének. S most, hogy ennek a vallomásnak a kényszere alatt visszatekintek, meglep, hogy mégis hány helyen éreztem magam otthon, azaz egy kis korrigálással: mennyi otthonom volt. Valóság vagy megszépítő meszszeség? Esetleg talán csak az, hogy én a kevéssel is elégedett voltam, mert ez a kevés több volt, mint amit addig kaptam? Ez is, az is, majd kiderül. * Az első otthon, amelyről a legmaradandóbb, legmélyebb emlékeim vannak, szentgáli szülőházam, amelyben életem első tizenkét évét töltöttem. Hosszú udvarban egymáshoz nőtt, egymásba kapaszkodó szalmatetős házak. Vagy inkább csak lakások, mert hiszen háznak nemigen lehet őket egyenként mondani. A mienkbe egy kicsiny, ajtó nélküli gádor vezet, abból nyílik a szoba meg a füstöskonyha. Az utóbbi ugyan nem igen „nyílik", mert valami nagyon zárni se lehetett. S van egy kamura (kamra), amelyből érdekes módon az egérszagot és a csojjány (csalán) szagát őriztem meg. (Elnézést kérek az otthoni szavakért, nem érdekességből használom őket, de a köznyelvi szót önmagában szinte hamisításnak érzem itt. írjam azt, hogy az ablakunkon függöny volt? Dehogyis! Férhang vagy firhang volt az; gazdagabb házaknál, úri helyeken volt függöny.) Mi jut eszembe, ha csöppnyi gádorunkra gondolok? Hogy borsót (urasan: babot) csépelgettem mosólapickával, meg hogy milyen jóízú'eket is olvasgattam a küszöbön ülve, ha valami jó könyvhöz jutottam az iskolai könyvtárból. S az arra járók egyike-másika odaszólt tréfásan (mert elmenőben még a gyereknek is szokás, illő volt valamit szólni): Aztán mond-e esőt? (A leggyakoribb „olvasmányra", a kalendárium százesztendős jövendőmondójára célozva.) Konyhánk ma már múzeum lehetne a javából: eredeti füstöskonyha volt. A füst nem a kéményen ment ki, hanem az ajtón, a gádoron keresztül az udvarba, meg egy kis lyukon fel a padlásra. No persze elég lassú tempó-