Budapest, 1977. (15. évfolyam)

7. szám július - Vargha Balázs: Galgóczi Erzsébet ítéletei

Mindehhez még add hozzá a legyeket, a sárt, azt az irdatlan harminc kilométert, amely a legközelebbi kisvárostól elválasztotta.''' Harminc kilométer a civilizációtól ? Az elbeszélés címe szerint megmérhetetlenül több: „Budapest egymillió kilométer." Egy falusi gyűlésen kezdődik a történet, mégpedig sanyarú hangulatban: „A gyűlés hamarosan olyan érdektelenné vált számomra, hogy úgy éreztem, ecet kezd csörgedezni az ereimben." Mit tehet ilyenkor az ember ? Bámészkodik és gondolkozik. „Az alacsony színpadon, a legolcsóbb vörös zászlóanyaggal letakart asztal mögött négy férfi ült, feltehetőleg a község vezetői. Ez a réteg ma (1967-ben játszódik a történet) már összetéveszthetetlen átmenetet jelent a parasztok és az értelmiség között: fehér inget és nyakkendőt hord, mint az értelmiség, de csizmát, mint a paraszt. És bőrkabátot, mint régen a gazdatisztek. Valahányszor meglátok egy bőrkabátos falusi funkcionáriust, rögtön az jut eszembe: kamaszkorában hogy csodálhatta és irigyelhette a bőrkabátban és csézán feszítő uradalmi gazdatiszteket." Valószínűleg igaza van Galgóczi Erzsébetnek: van a bőrkabátnak ilyen rejtett jelentése ma a falusiaknál. Vagy volt 1967-ben. De a bőrkabát nem csak gazdatisztek hatalmi jelmeze volt. Az öltözködési jelrendszernek ez a klasszikus eleme többféle szerepet kapott századunk történelmében. Galgóczinak egyik elbeszélésében A szájhős-ben „egy tizennyolc éves, fekete bőrkabátos vörösőr" a kulcsfigura. S valószínű, hogy megörökítették már prózaírók a bőrruhás hírvivőt, a korai 50-es évek motorbiciklis küldöncét az Akadémia utcából, az akkori pártközpontból. Arról is el lehetne vitatkozni, hogy a bőrkabát mindig, minden helyzetben hatalmi öltözet volt-e. Galgóczi Erzsébet is láthatott jelmezként hordott deklaszszált bőrkabátot, amely szemléletesen és megadóan követte tulajdonosának sorsfordulatait. A „Budapest egymillió kilométer"-ben egy megyei lap riportere mondja ezt az írónőnek: „Ott rontottam el az életemet — mondta felindultan —, hogy nem sikerült Pestre kerülnöm. Azóta is gyűlölök mindenkit, akinek sikerült. Nem Pestre kerülni, hanem minden. Az élet. Tudod te, mi van itt vidéken ? . . . Egyszer jöttem haza egy halálkomoly értekezletről, amely otromba ivászatba torkollott, vidéken mindig minden megmozdulás közös ivászatba torkollik, én is eléggé spicces voltam, és mérhetetlenül elkeseredett, amikor megpillantottam ezt a kilométerkövet, az volt ráírva: Budapest egymillió kilométer ..." A kilométerkövön 1 oo-as szám volt, amit csak nagyon spiccesen és nagyon elkeseredve lehet egymilliónak nézni. Az újságíró, aki a szerkesztőségben naponként telexen kapja a világ legfrissebb, műbolygók-továbbitotta híreit, még csak abban sem hisz, amivel a feudalizmus korának darabírói vigasztalták nézőiket: hogy megérkezik postakocsin az igazságtevő, a szabadító; megzendülhetnek a Fidelio harsonái. Neki Pest a jogrend jelképe, a tehetetlen jogrendé, amely nem tudja odáig nyújtani elektronikus csápjait, hogy egy téesz gyűlést gusztusosabbra változtasson. Persze még ez az erényes, de tehetetlen Pest is illúziónak minősül Galgóczi értékrendjében. „— Budapesten nincs ilyesmi, ugye? — Milyesmi? — Szalóki . . . meg minden. — Nincs, nincs — siettem megnyugtatni." Arany János Fülemüléjének csattanója ebben a változatban is helyénvaló. Az volna, ha az írónő az ironikusan megnyugtató szavak után nem tehetné meg két-három óra alatt az egymillió kilométeres utat Budapestig. Ébredések Galgóczi elbeszéléseiben erős, jellegzetes motívum az ébredés. A valóságos reggeli ébredés, ami persze lehet egyúttal ráébredés is. Mint az Ébredés című elbeszélésében az asszony, aki arra riad föl, hogy a férje a nyakába lőtt a pisztolyával. Másik kép: kislány, akinek a haldokló anyját kellene ápolnia, nehezen ébred föl, hogy keserves dolgát megtegye. Vág egy erős vesszőt a kertben. ,,— Édesanyám, ha nem ébredek fel a kiáltására, üssön ezzel a vesszővel az arcomra. Jó erősen, amilyen erősen csak bír. Addig üsse az arcomat, amíg fel nem ébredek." Egy fiatal tanárnőt egy öregember fojtogat — álmában. „Felébredt, mohón sóhajtott, s átfordult a másik oldalára, a nyitott ablak felé. A mennyezetig érő négyszögből híg kék tinta csorgott a szobába, se háztető, se kémény, se fa tömege nem állta útját. A negyedik emeleten lakott. Meggyújtotta az olvasólámpát: az ébresztőóra négy óra tíz percet mutatott. Égve hagyta a villanyt, tudta, hogy az álmot már hiába várja vissza, s cigarettára gyújtott." Ennek az elbeszélésnek, a Kettős ünnepnek a főszereplője gondosan felöltözik, aztán visszadől az ágyra. „. . . az ajtó fölé emelte szemét. Egy szög állt ki ott a falból, erős, masszív szög, bizonyára az előző albérlő hagyta itt. Azóta a szög vár, vár valamire, türelmesen és biztosan. Arra, hogy kiderüljön, miért felejtették itt, miért nem vitték e\ a családifényképpel együtt. . .Vár és tudja, hogy nem vár hiába. Ügy nyúlik ki a falból, olyan magabiztosan kínálva önmagát, mint aki ígéri, hogy nem fog elgörbülni, kihullani egy ötvenkilós női test súlya alatt... És a szoba négy méter hoszszú volt, két méter széles és három méter magas, arányai, mint a frissen ásott sírgödöré, és ott sem lehetett volna teljesebben egyedül." Egyik, markánsan önéletrajzi, elbeszélését — Fogódzó nélkül — visszatérő rémálommal kezdi: „Valami ligetben vagyok, pőrére vetkőzött fák közt, és mégis szűk a világ, nyomott és alacsony, mint a bűnöző homloka ... Csúnya kis '.isztáson vásári hajóhinta vár. Kezelője durva, keresztcsíkos vagány, feje helyén hatalmas, kétszemű ököl. . . Beszállok a hintába — persze, hisz ezért jöttem —, és az közben átalakul liftté. Éppen csak elférek benne állva. A keresztcsíkos rám zárja az ajtót, s hallom, ahogy beindítja a gépet. Sötét van. Hallom a zúgást, 5 érzem, amint a zárt lift hintálni kezd velem. Előre, hátra, jobbra, balra, aztán hirtelen egészen átfordul, a fejemre csúsznék, ha nem markolnám görcsösen a két fogantyút . . . Már nem tudom követni a mozgás irányát, már csak a mozgást érzékelem . . . már egészen el vagyok veszve . . . Erre felébredtem. Alattam ágy volt, fölöttem mennyezet. Mozdulatlan volt mind a kettő. Szilárd. Fix." A sok szorongó, jajszóval kísért ébredés sötét láncából egyetlenegy fénylik elő, az egykori NÉKOSZ kollégium burzsujcirádás szobája, megrakva ágyakkal és lányokkal. Egy friss, téli vasárnap reggel. „Kinyitom a szememet, s a mennyezet szögletes cirádáit pillantom meg legelőször. Furcsa ízlése volt a burzsujnak, aki valaha építette. Olyan ez a díszítés a mennyezet sík lapján, mint az almáspitén a rács. Már csak a külső formájára gondolom, mert ezt még nem kóstoltam. De azt tudom, hogy nem olyan hasznos. Nem baj, azért szeretem ám ezt a szobát, de nagyon. Szép, tágas, hatalmas ablakain vérszegény foltok hullanak be a téli reggelből. Bágyadt, fáradt ez a napsugár, csak így, a fűtött szoba ablakán keresztül érezni az erejét. Végigsimogatja a fehér ágyakat, az alvókat, az asztalon elcsúszik egy felállított tükör síkján, elmosódó árnyékot rajzol a szanaszét heverő könyveknek, füzeteknek. Megnézem az órámat, s nyomban kiugróm az ágyból. .. Puhán csillogott a friss hó lenn az utcán, a hátára suhanó autók írták a gyorsaság szédületes gyönyörűségét. Túlra fehér bundában pompázott a Liget, szinte még az árnyéka is fehér volt a fehér fáknak. Fölötte az ég: kék acél és végtelen. Mélységesen nagy csend, a puha hó s a végtelen magasság elnyel minden hétköznapi lármát." Ezt a fénylő kollégiumi vasárnapot végtelen sorban követik fanyar vagy kétségbeejtő albérleti ünnepnapok. „Vasárnap a bánat" — olvassa egyik hőse a buszon egy vers címét, aztán még az újságot is elhagyja valahol, amiből a címet olvasta. 23