Budapest, 1977. (15. évfolyam)

7. szám július - Magyar Imre: Otthonom

Feleségével Botticellit, Picassót, a közel-és távol-keleti művészeteket. Hosszú idő telt el, amíg ez az otthon, életem tántorít­hatatlan alapja, kialakult. Op­timizmusom ezúttal nem csalt. Hatunknak, feleségemmel és a négy gyerekkel, nem volt sok a négy szoba, sőt kevés. Csak most kezd sok lenni, mert a gyerekek eltávozásával egyre üresebb. Nem a tér nagy. A hangok hiányoznak belőle, és a hangulat más. A vacsora utáni paláverek, a szenvedélyes viták a gyere­kekkel műveltségről, erkölcs­ről, történelemről, irodalom­ról — a nap fénypontjai vol­tak. Ma már ezek nincsenek. Csönd van. Annál korábban kezdhetek munkához. Úgy érzem, hogy nappal nem jutok munkához a dolgom miatt. Igazi munkának az este órái­ban végzett munkát tekin­tem. Tanulok, előadásra ké­szülök, írok, gondolkodom, olvasok. Mindennap úgy kell lefeküdnöm, hogy azt érez­zem: a mai nap sem volt hiá­bavaló. A fiatal tanársegéd, aki hosszú megpróbáltatások után, tele a jövőbe vetett remény­séggel, megindult végre a kli­nikai pályán, mely addig csak­nem tökéletesen el volt szá­mára zárva, hosszú utat tett meg. Ez az út, minden derű­látás ellenére, nagyon görön­gyösnek bizonyult. A remé­nyek nem mindig váltak való­ra, és az energiát legtöbbször, sajnos, nem a munkavégzése, hanem a munkavégzés lehető­ségének a megteremtése hasz­nálta el. Ma sem a munka a probléma, hanem a feltételei­nek a kiküzdése. Sok bosszú­ság, sok bánat és sok igazság­talanság, sok nehézség jel­lemzi az elmúlt három évtize­det. Ezeken keresztüljutni csak úgy lehetett, hogy az ember otthonában megpihent és felderült. így másnap ismét optimizmussal és energiával indult el. És ez az otthon szerepe számomra ma is. Bármi törté­nik, arra gondolok, hogy nem­sokára hazamegyek. Otthon védve vagyok, otthon elfogad­nak, megértenek és szeret­nek. Otthon nincsenek áská­lódások, nincsenek ferdítések, pletykák, sértődések és nin­csenek félreértések. Az író­asztalomnál ülve, teljes a biz­tonság. Védett vagyok, télen meleg a szoba, nyáron hűs, alig kell szólni, mindenről gondoskodnak, amire szük­ségem van. Felkelek az író­asztal mellől, kinyitom a rá­diót vagy felteszek egy le­mezt, a könyvszekrényből találomra kihúzok egy köny­vet, mindig találok valami érdekeset, újat, meglepőt. A munka mindig nagyon jól megy. Külföldi utazásban a legnagyobb öröm a hazatérés és az itthoni emlékezés a má­sutt látottakra és tapasztal­takra. Meg kell mondanom, hogy ezt az otthont, amely létem­nek és munkámnak ma is alapja, amely a világban oázis, zivatarban fedél, idegességben nyugalom, igazságtalanságban igazság, szennyben tisztaság, minden rútban szépség, és nehéz helyzetben remény — feleségem teremtette meg számomra. Az ő érdeme a lég­kör, mely pihentet és mindent elsimít. Az ő nagyszerűsége az is, hogy most, amikor egye­dül maradtunk, és a gyerekek már csak látogatóba járnak hozzánk, otthonunk változat­lanul otthon maradt, és vál­tozatlanul lehetővé teszi kö­telességeim teljesítését a vi­lágban. 1931-ben léptem be először az akkori Korányi klinika ka­puján, és oda lépek be ma is minden reggel. Közben né­hány nehéz megszakításban volt részem. 1947-ben költöz­tem be mai otthonomba, s ez ma, 30 év múltán, jobb és me­legebb otthon, mint valaha. Nem tudom, meddig élvezhe­tem még. A világ sokat válto­zott. Magam nem változtam, csak öregedtem. Úgy látom, ez csak azt jelenti, hogy az otthonra egyre nagyobb szük­ségem van. 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom