Budapest, 1977. (15. évfolyam)

6. szám június - H. Boros Vilma: Gimnáziumi éveim a század elején

Anyám (bal oldalon) mint önkéntes ápolónő az I. világháború alatt rövidebb szénszünetek voltak. Egyre nehezebb idők következtek. A takarékosságot a szegénység és nélkülözés követte. Vége lett a családi együttléteknek, felolvasásoknak és játékoknak, kirándulásoknak, amelyekre oly örömmel emlékeztem vissza. Kertünkben sem ültünk már, a fákat egymás után kellett kivágni, hogy fűthessünk. Együttléteink tanácskozások lettek: mit lehetne eladni? Hol lehet valamit kapni? Melyikünk fog sorbaállni? Ki megy el a kenyérért, melyet egy tanítvány mamája jóságosan, titkon juttatott nekünk . . . Az Á-osztály számtantanára is bevonult. A lányok nagyon szerették, s a harctérre csomagokat küldtek neki, mákos, diós patkóval. Válaszul tréfás-rajzos levelet kaptak: tanáruk egy sírkövet rajzolt, erre ráírta, mennyi mákos és diós patkó nyugszik alatta. A sírkő mellett kackiás, nagybajszú, deli katona állt. A lányok a levelet bekeretezték és kiakasztották osztályuk falára. * Gyermekkorunkban a dolgok világosak és egyszerűek voltak, a felnőttek mindent tudtak, és mindent megmagyaráztak. Ahogy kialakul a mi saját kis világunk, úgy csúszunk ki a felnőttek kezéből. S mire felnövünk, jóformán idegenek leszünk egymásnak ... És ehhez járult a „korforduló". Nem úgy fordult, mint a tengely körül forgatható tablók a kiállításokon, hanem lassan és szinte észrevétlenül. Az eszmény, amire a családban tanítottak bennünket: a szorgalmas munka, a takarékosság eredménye, az így kivívott megelégedett élet — szertefoszlott. Az iskolában megtapasztaltam, hogy a mindent könnyen vevő, nem sokat tanuló, ügyeskedő lányok ragyogtak — mi szorgalommal és tudással sem tudtuk utolérni őket. A megtakarított pénz hadikölcsönben, inflációban semmivé lett. Viszont a hírhedt „hadsereg-szállítók" papírtalpú bakancsokat küldtek a hóban, jégben gyötrődő katonáknak — s meggazdagodtak. Én odahaza olyan tanárok közt éltem, akiknek minden tanítványuk egyformán kedves volt. Ebédnél is az iskoláról volt szó, tanítványokról, így: „az egyik fiam a VI. Bé-ben". Most az iskolában azt tapasztaltam, hogy a mi tanáraink legtöbbje nem sokat törődik velünk, a jobb jegyeket a lányok apró csalafintaságokkal, kacérkodással szerzik meg . . . Sőt volt egy tanárunk, akinél pénzért is el lehetett ilyesmit érni. Mindez a csalódás a /égtelenig húzódó háború egyre nyomasztóbb légkörében! Ekkoriban kezdték az emberek megrohamozni a színházakat, és még inkább az Operát, a fűtetlen Zeneakadémián rendezett hangversenyeket. Órákon át álltak sorba jegyekért. A nagy szegénység miatt olykor ketten vettek egy jegyet, s a szünetben váltották egymást. Persze, akiknek ma a rádió reggeltől estig sugározza a legcsodálatosabb zenét, értékes előadásokat, nehezen értik meg, hogy az akkori, folytonos gyötrelmek közt vergődő emberek menynyire szomjazták a szebbet, felemelőbbet. Akkor megtapasztalhattuk, hogy a mindennapi szükségleteknél is fontosabb az ember számára a kultúra, a szellemi igények kielégítése. * Osztályunkból egyedül én mentem bölcsésznek. Egy leány matematika szakos lett, s vagy egy tucatnyian az orvosi pályát választották. A többiekről soha többé nem hallottam semmit. Orvos lett Koricsoner Margit is. A Maros utcai rendelőben dolgozott, ahová családom tagjai is jártak, s általuk üdvözleteket küldözgettünk egymásnak. Néhány éve öcsém egy újságcikket tett elém . . . Ebből tudtam meg, hogy Margit Magág néven az ellenállás hőse volt! Szívvizsgáló készüléknek álcázott rádió-leadóval járt betegeihez és küldött fontos tudósításokat a németekről. Amikor a szörnyű értesítést megkapta, hogy a nyomában vannak, egy injekciót adott be magának — s mire a németek rátörtek, már halott volt. Tőle az ellenség nem tudott meg semmit . . . Mélységesen megrendültem. Margit 3 éven át ült előttem az iskolában. Kicsi, csúnyácska, szerény leány volt, a legjobb tanuló, aki mindig mindent tudott, de nem tudta tetszetősen előadni, mint mások a sokkal kevesebb tucást. Hajdani polgári iskolámban ebből semmi baj sem lett volna — de nem így a Váci utcai iskolában! Latintanárunk céltáblának választotta ki arra, hogy gyötörje. Végtelenül sajnáltam. Amikor megtudtam — pesti külvárosban élt —, hogy még sohasem látott erdőt, megbeszéltük, hogy egyik vasárnap kimegyünk együtt a Hűvösvölgybe. Akkor még nem volt úgy körülépítve, mint ma; a villamosról leszállva, benn voltunk a leggyönyörűbb sűrűben! Elsétáltunk a Jánoshegy felé. Ö ámulva szívta magába az erdő szépségét, engem pedig boldoggá tett az ő öröme. És csak most tudtam meg, hogy végül is ez a kistermetű leány volt köztünk a legnagyobb, a hős! Mi éltük a magunk életét — ő sokakért élt és halt meg. Margitnak utólag a Honvédelmi Minisztérium kitüntetést adományozott. Egy kedves barátnőm pedig, a csodálatos faszobrok faragója: Gyovai Eszter — aki nagy betegségében a Maros utcai rendelőbe járt — szép tablót faragott Koricsoner Margit emlékére. A Francia Ellenállók Párizsba is kivitték ezt a művét. * Anyám mesélte, hogy egyszer jóidéig nem találkozott egyik ismerősével. Amikor újra összejöttek, beszélgetés közben az ismerős megkérdezte: „Es mit csinálnak a babák?" „Köszönöm", felelte anyám, „járnak az egyetemre." Igen, jártunk mind a hárman, különböző szakokra. Bátyám csak tanári vizsgát tett, öcsém csak doktorit, én mind a kettőt. Ok kaptak aranydiplomát is. Én nem jártam utána. „Igaz", mondta a bátyám, ,,én sem tudok mit csinálni vele, itt hever az íróasztalomon." Az enyémen talán el sem férne . . . azon én még mindig nagy örömmel, lázasan dolgozom. Koricsoner Margit — az illegalitásban: „Magóg" (Siklós Péter reprodukciója) 37