Budapest, 1977. (15. évfolyam)

6. szám június - Rónai Mihály András: Nem lehetsz polgári demokrata (Vázsonyi Vilmosról)

Ha akkor meghal Vázsonyi, a Terézvárosban ma szép, nagy utca viseli neyét. Sorsa nem ily kegyes. Megrettenve veszi észre 1912-ben, hogy nagy társadalmi és szellemi megújhodás haladta meg már az ő corpus iuris-os demokráciáját, először hökken meg, hogy „vetését mások aratják", rémülten látja, hogy a haladó polgári elit, a radikálisok, galileisták tábora, ha rászavaz is, már nem az övé. Polgári radikális párt is van már, nemcsak pogári demokrata. Martinovicsék tisztelője hirtelen kilép a radikalizálódó Martinovics-páholyból, egyáltalán a szabadkőművességből is, nagy belső sokkjától s rettentő, végzetes hiúságában káromkodásra, tőle szokatlan szitkokra fakad. Egyelőre Jászit gyűlöli; Károlyi csak később következik. De szerencsére most még Tiszát gyűlöli jobban mindenkinél, az ő pártjára mér 1913-ban históriai csapást. A Désy—Lukács-pör: jogi és politikai mestermű, életének legnagyobb és a progressziónak is történelmi győzelme. Képviselőtársa, Désy Zoltán egy gyűlésen Európa legnagyobb panamistájának nevezi Lukács Lászlót, a Tiszapárti miniszterelnököt, mert a sópanama pénzei a pártkasszába folytak, a bankok révén ebből származnak a többség, a Tisza-párt mandátumai. A miniszterelnök rágalmazásért perel, Désy védője Vázsonyi. Jogászi munkája eléri, hogy a marasztaló ítéletet a Tábla visszaküldje, s elrendelje a bizonyítást. Vázsonyi bizonyít, majd leghatalmasabb, híres védőbeszéde hangzik el. „Ki tapsolt?" — rázza csengőjét az ünneplő teremben Baloghy elnök. „Én!" — jelentkezik elsőül Károlyi Mihály, majd Hadik János. Désyt felmentik: nem rágalmazott. A miniszterelnök lemond. Vázsonyi a törvényszéki teremből buktatta meg. Tisza maga kénytelen kormánya élére állni, a monarchia hadüzenetének felelősségében már személyesen osztozik. De Károlyi függetlenségi pártja ekkor már a párt kossuthi örökségét képviseli újra, véget ért a húszéves vákuum, amelyben Vázsonyinak történeti funkciója volt. Ha most választások volnának, már Károlyira szavaznának a képviselet nélküli radikálisok és szociáldemokraták (bár az utóbbiak együttműködése Vázsonyival, amit Garami erőltet s aminek Kunfi vet majd véget, még 1918 elejéig eltart). De választásokra a háborúban már nem kerül sor — Vázsonyi népszerűsége pedig intakt még, mint városházi rezsimje és parlamenti presztízse is. S a választójog közös lobogó: nyelét fogja Károlyi, Vázsonyi, radikalizmus, szociáldemokrácia, „polgárok és munkások választójogi blokkja". Még Giesswein Sándor haladó katolikusai is. Tiszát az új király, IV. Károly választójogi hajthatatlansága miatt bocsátja el, s Pestre jön, kinevezi a választójogi programú kormányt. Ekkor, a Blokk 1917. június 8-i óriási népgyűlésén jut mégegyszer fényes szerephez Vázsonyi. ő a gyűiés egyik szónoka, mellette az emelvényen Károlyi s a Blokk többi vezérférfia, az asztal végén Bárczy polgármester, a városháza udvarán s künn, a mai Tanácskörúton negyedmillió ember. „Polgármester úr! Megjelent itt Budapest népe, hogy a városházát megjelenésével népházzá avassa!" — kezdi tüneményes hatású beszédét, a végén megesketi a népet, hogy jogainak elalkuvását tűrni nem fogja, ezzel küldi fel a polgármestert a királyhoz a Várba. Onnan a fiatal gróf Esterházy Móric a választójogi programú kabinet kijelölt elnökeként távozik. Kormányának igazságügyminisztere s kormányoknak és kormánypolitikának ettől fogva központi alakja Vázsonyi, aki később Wekerle választójogi minisztereként, majd újra igazságügyminiszterként megalkotja s egy évig erőlteti óvatos választójogi törvényét.Wekerle elpaktálja Tiszával azt is, tárcájától ezért 1918 májusában megválik. A lex Vázsonyibóí lex Vázsonyi—Wekerle lett: a lefaragott 1918: XVII. tc. Minisztersége s vezérszerepe a forradalomig: külső fényben a pálya zenitje. Valójában: legalja, bukás. Aperctől fogva, hogy a joggal bizalmatlan Károlyi az ő és a miniszterelnök minden kapacitálása ellenére kívül maradt a választójogi kormányon, amelybe ő belépett — amint tehát mind tisztábban látta, hogy forradalom jön, s vezére Károlyi —, attól fogva minden lépését a lobogó, monomániás gyűlölet vezérelte az ellen, aki „élete eredményét ellopni" jött. „Lehet valaki demokrata akkor is, ha nem gróf!" — kiáltozza, miközben Apponyié, Andrássyé már a demokrata: aktív, majd ex-miniszterként a reakció szervezője és esze. Mivel „nem hajlandó magát a Károlyi szekerébe befogni". A februári orosz forradalmat még a baloldallal együtt ünnepelte. Az októberi után — démonivá nőtt gyűlöletében egy forradalmiság ellen, mely őt túlszárnyalja s még valóra sem vált életművét veszélyezteti — hírhedt 1918. február 6-i miniszteri beszédéig jut el, a borzalmas és történelmi „Eltaposom .'"-beszédig. Mármint hogy a forradalmi agitációt s a jelentkező bolsevizmust tapossa el. Minisztertanácsi jegyzőkönyvbe véteti tiltakozását Breszt-Litovszk ellen, mert bolsevikokkal „tárgyalni sem szabad". Igazat hencegett később: Magyarország, sőt Európa első programos antikommunistája ő volt. Megelőzte korát, mely őt még nem értette: külföldön átmenetnek, nálunk csak antant-ellenes erőnek értékelték egyelőre kormánykörök a bolsevizmust. Ő tudta, hogy koncepciója összeomlásától kell rettegnie. Ez vesszen; a grófokkal majd elbánik maga. Csakhogy a grófok bántak el aztán ővele. Külpolitikához különben sem volt érzéke, mint Deáknak sem, aki viszont ebben legalább az idősb Andrássyra hallgatott. Ő nem hallgatott Károlyira, a választójogot nem kötötte össze külpolitikával, békeprogrammal: eszeken-túljáró jogi mesterművet akart alkotni az egyszakaszos törvény helyett, amit választás kövessen s békekötés. Hiszen mestermű volt, szónokilag mestermű az „Eltaposom!"-beszéd is. Egy hónap múlva Tisza, a vele és IV. Károly grófjaival szembenálló Tisza koncedálta: „A t. igazságügyminiszter úrban a radikalizmusig menő szabadságszeretet nagyon erős nemzeti érzéssel egyesül". Már csak ez az elisme-Vázsonyi Vilmos, otthonában (1914) Mészöly László felvétele Ellenzéki képviselők társaságában a Parlament előtt (1907 körül) 32