Budapest, 1977. (15. évfolyam)

6. szám június - Rónai Mihály András: Nem lehetsz polgári demokrata (Vázsonyi Vilmosról)

A képek a Legújabbkori Történeti Múzeum gyűjteményéből valók rés hiányzott! Kiválóbb régi hívei már Károlyihoz húznak, a szociáldemokráciát Kunfi nyíltan, hivatalosan is Károlyihoz vezeti át. Neki, aki nagypolgársággal, banktőkével, Lipótvárossal egy életen át ádáz harcban állt, politikai ágense most Krausz Simon, a Tisza bankára és főkortese. Népszerűsége úgyis odavan, az urak már nem félnek tőle, velük kell mennie, minden gátja átszakad. A háborús cenzúrát megszorítja, a Galilei-kört bezáratja, az utcára katonaságot vezényeltet, Károlyit le akarja tartóztatni, a német vezérkarral sző csúnya „kémkedési" ügyet ellene. A kormányból kiválik ugyan, de az úri Magyarország utolsó mentési kísérletéül a Károlyi-program megtévesztő kisajátításával akar összehozni kormányokat, a királynál keveri a kártyát, az utolsó, lázas heteknek-napoknak a fejükvesztett grófok helyett, kik kétségbeesve fogadnak szót neki, ő a spiritus rectora. Enélkül hamarább került volna hatalomra Károlyi. A forradalom kitörésében neki érdeme van. De bűnrészes lett az ország növekvő veszedelmében, a rossz békében, az egész csődtömegben, amit segédletével a késlekedés, az úri konokság, a hatalomhoz való vak s a végpercen túlig tartó görcsös ragaszkodás a forradalmakra hagyott (hogy következményeiért alávalóan a forradalmakat okolja aztán). Vajon nem volt a polgári demokrata vezér romlásának társadalmi oka is? Az volt legmélyebb oka. Elfogyott mögüle a bázis — ahogy a „rálicitáló" polgári radikálisok vezére, Jászi mögül is hamar elfogyott. Előbb a haladó polgári elit ment át Vázsonyitól Jászihoz — aztán meg, 1918. október 31-én Jásziék sem tudtak polgári erővel forradalmat csinálni: a forradalom szerintük is a munkásság műve volt. 1918-ban Vázsonyi útja ezért torkollt az „Eltaposom!"-ba, Jászié pedig a leköszönésbe már 1919 legelején, még Károlyi alatt (s nyílt, noha temperáltabb antikommunizmusba csak az emigrációban; alakja a Vázsonyiénál különben is nagyobb, s tragikuma bonyolultabb). 1919. március 21-nek kellett jönnie, s hosszú közjáték után 1945-nek s a mának. Ezt látta Károlyi, s végig is ment ezen az úton. Elszakadt a maga régi úri bázisától, majd, logikusan, attól a polgáritól is, mely Jászit magára hagyta, Vázsonyit tönkretette. Későn alakult, hibrid polgárságnak — mely bukásáig is uraihoz tapad, önérdekét is cserbenhagyja, „saját" forradalmát is a proletariátussal vívatja meg, s elárulja máris — hiába áll élére nagyformátumú politikus: az is csak elbukhatik, azt is csak deformálja, ha hozzá ragaszkodik. így lehetett, ami másutt legalábbis két generáció műve, Vázsonyi egyszemélyben első polgári demokratánk, majd első antikommunistánk. Polgárságunkkal történetünk elrohant: napirenden már csakugyan s végképp nem a polgári, hanem a munkásdemokrácia volt. Tragikus hiúság, lebírhatatlan jogászi alkat itt csak járulékos ok. Ámbár Vázsonyiban ez utóbbi a kiválóságnak is, a kárhozatnak is eleme volt. Lénye — írta Krúdy — „egy lőportorony mély alapozásával" nyugodott a táblabíróvilágon, Corpus lurison, akár Werbőczyn is. Már ezért is irtózat volt neki „darabontságtól" forradalomig minden, ami kódexeken s határozmányokon kívül ésett: irtózat, egészen az Engels szava szerinti „legális kretenizmusig". S végzete is annak a Werbőczynek végzete volt, aki utóvégre csak lefelé volt elnyomó, fölfelé, az oligarchia felé demokrata volt, az una eademque nobilitas, az egyforma nemesség hirdetője, a kor nemesi demokratája, amint polgári demokratája Vázsonyi egy későbbinek. Közelgő sorsát idézte, mikor egyszer gyanútlanul elmélkedett a nota infidelitatis, a Werbőczy-konstruálta hűtlenségi kereset felől. „Ennek igazságtalanságát Werbőczy magán tapasztalhatta elsőül. Báthory, a volt nádor, pártja visszatérvén, első kötelességének tartotta, hogy a köznemesek pártjának vezérét, az akkori relatív demokratát nota infidelitatisszal sújtsa." Hát 1919 nyara után nem Báthory jött vissza, sőt még Tisza sem: hatalomra a magyar reakció legalja, degenerált formája került. Sietett is mindazt a vádat, amit ő csak tegnap még Károlyira s a kommunistákra szórt, visszafordítani a köznemesség, akarom mondani a közpolgárság vezérére, a relatív demokratára, Vázsonyira. Ez már nem az őt elfogadó, hanem az őt eltaszító, s „modernizált", prefasiszta formájában általa is eltaszított reakció volt. Ennek ő már átok volt és destrukció. Dupla emigráció után leverő volt őt a kurzus nemzetgyűlésein látni. Kivált az elsőn, amelyről a szociáldemokrácia még hiányzott, s ahol egymaga jelent meg kombattánsként a régi nagy parlamenti vezérek közül. Károlyi emigrált, Apponyi külpolitikai térre vonult, Andrássyt csakhamar paralizálták a királypuccsok, Tisza, Wekerle nem élt. A városháza a kurzista Wolff Károlyé lett, s neki a parlamentben — az egy Bethlen István kivételével, aki legalább Tisza garnitúrájából való volt — szemtelen törpékkel kellett hadakoznia. Ami múltjában nemes volt, védenie kellett, s ami nemtelen, arra hivatkoznia s rádupláznia. A parlamenti s fórumi harcnak, fehérterror elleni legális küzdelemnek azonban természetes vezére mégis, súlyánál s képességeinél fogva, Vázsonyi lett: támogatta ebben minden kurzusellenes erő. A királypuccsok idején — mint „elvileg republikánus, a konkrét helyzetben legitimista" — ebbe illesztette még kiállását is a kisebbik rossznak vélt, s általa szentimentális okból külön is pártolt király oldalán: közjogilag elemében érezte magát. S ami fő, csapásokat mérhetett az őt emigrációjából eleinte hazakönyörgő, aztán fölébe kerekedő Bethlenre is. A törpékkel már nem törődött, Gömböst, Eckhardtot lefricskázta: ha már nincs Tisza és elment Károlyi, a rendelkezésre álló anyagból választott magának főellenséget, Bethlent. Ádáz definíciói szerint: a „felesleges embert" a hazafias „moral insanity" védnökét. S ez már a frankügyre vonatkozott. Abban talált jobbik magához vissza s abba halt is bele Vázsonyi: sorsától abban az öt hónapban, 1926 első, élete utolsó öt hónapjában ragyogó finisre kapott lehetőséget, s ő élt vele. Régi, vad energiájával vetette rá magát. Hogy a frankhamisítás mit jelent, nemcsak a nagy büntetőjogász mérte fel. Hogy a „hazafias moral insanity" lejtőjén mi mindent tartogathat még iszonyban a jövő, s hogy megvan tán a pont, amelynél fogva meg lehetne próbálni sarkából kiemelni a rendszert: ezt a politikus látta, ezúttal többékévésbé pontosan. Feltámadt tehát a Désy—Lukács-pör Vázsonyija. Aki céljára tör, s közben nem érdekli az sem, hogy a két fővádlott személyében minapi meghitt emberein kell átgázolnia: Windischgrátz hercegen, 1918 óta szégyenletes szövetségesén, s Nádosyn, az országos főkapitányon, aki az igazságügyminisztériumban őalatta az elnöki osztály főnöke volt. A frankügytől vissza a Kettőskereszt Vérszövetségig a prefasizmus minden bűnbarlangjába bevilágít, az ellenforradalom véres kloakája felszakad. Büntet Vázsonyi, de bűnhődik is. Ennek a galerinak, ha akarta, ha nem, ő nyitott utat, ellenforradalmat kezdeti már a háború alatt. Utcán támad rá két revolveres vitéz, Vannay és Molnár nevű; táncol rajtuk a híres meggyfabot. A fizikai terrorkísérlet hiába volt. Pár nap — és beterjeszti a frankügy kivizsgálására alakult parlamenti vizsgálóbizottság históriai értékű kisebbségi jelentését: két nap, két éjjel diktálta, egyik legszebb politikai-jogászi munkája ez. Pár hét múlva pedig, 1926. március 29-én a régi tűzzel, szatíra, viszszavágás, retorika teljes fegyverzetében nagy nemzetgyűlési vádbeszédét mondja el, legremekebb parlamenti beszédét, végszavaiban Bethlen távozását követelve, mert „ez a kormány a nemzet életében csak akadály". Pontosan két hónapra, május 29-én halott volt. Szíve ráment a frankügyre, az elvállalt bűnhődésre: megölte. Népszerűségét ezen az áron szerezte viszsza: a százezreket, mikor a temetőbe kivitték. Budapest díszpolgárát a városháza udvaráról temették — s micsoda rommezőt látott volna, ha megéri, ha csak hetvenhét évet megél, nagy szerelme, Budapest helyén! Abba a rommezőbe az ö útja torkollott : az antikommunizmusé. Az, amelyre Magyarországon elsőül ő lépett, az első polgári demokrata. Mi mindentől fakadhatott volna sírva! Ez a tény. S arra, aminek valamiből következnie kellett, a történelemnek nincs más bizonyítéka, mint az, ami belőle következett. Ez az út másutt sem torkollott másba, sokadik generációs polgári demokraták útja sem. Európa-szerte folyt le a véres klinikai demonstráció: hogy a polgári demokratából hovatovább vagy a jelzőt kell elhagyni, vagy a főnevet. A jelzőt helyesebb: mert hajlamos felfalni a főnevet. A pályakép rajzán nem hiszem, hogy igazítani valót találna a jövő. A modellért tettem volna, az ötven évért! Egy bizonyítást vezettem le, változatlan mai tanulságaiért. Aktualitásáért is, amely nálunk addig tart, amíg Vázsonyi Vilmos választóinak s ivadékalknak élete. De külföldön addig, amíg polgári parlamentekbe polgári demokrata képviselőket választanak. Siklós Péter reprodukciói 33