Budapest, 1977. (15. évfolyam)

5. szám május - Konrádyné Gálos Magda dr.: Külföldiek útleírásai fővárosunkról

H. Boros Vilma A budai hídfő jobb oldali oroszlán szobra, Széchenyi címerével (Siklós Péter felvétele) Az egyetlen tanulmány Marschalkó Já-ZA nosról a Művészettörténeti Értesítő ' * 1960. évi 2. számában jelent meg. Minthogy engem a művész unokájához és dédunokájához sokévi barátság fűz, az említett cikket többféle adattal kiegészíthetem, sőt helyre is igazíthatom. A családra vonatkozó részleteket a művész fia, Dr. Marschalkó János sokévi levéltári kutatás alapján gyűjtötte össze. Az ősök még az Árpád-házi királyok idején vándoroltak be a Felvidékre, Európának akkor „Frankónia" néven ismert szegletéből. Ez a tájék később részben Franciaországhoz, részben Németországhoz került, s így a család egyes ágaiban a francia eredetnek — Maréchal névvel —, máshol a német eredetnek — Marschal formában — a hagyománya élt tovább. A ,,ko" végződést a szlovákok ragasztották a névhez. A család különböző ágai már a XIV. században magyar nemességet nyertek; a címerükön szereplő kard végére szúrt törökfej mutatja, hogy a török elleni harcokban derekasan résztvettek. Összeírások alkalmával magukat magyaroknak vallották. Ebben is különbözik Marschalkó János a múlt században nyugatról nagy számban betelepült és csak lassan magyarrá váló művésztől. Marschalkó János Lőcsén született 1819-ben, és 1877-ben halt meg Pesten. Amikor szülei látták, milyen ügyesen faragcsál szobrokat fából, beleegyeztek abba, hogy szobrász legyen. A bécsi Képzőművészeti Akadémián alapos mesterségbeli tudást szerzett. 1844-ben elnyerte az Akadémia Gundel-díját, s az így kapott pénzen tanulmányútra indult; járt Párizsban, Szicíliában, Nápolyban és Rómában. 1847-ben Pesten telepedett le, s az akkori Hermina (ma: Május 1) úton rendezte be műhelyét. Ugyanis az akkor épülő Hermina kápolna díszítésén dolgozott — de szobrainak sorsa ismeretlen. Első művei mind elvesztek. Pedig bizonyára kiváló munkák voltak, mert ezek alapján bízták meg 1849-ben a Lánchidat díszítő oroszlánok kifaragásával. Abban az időben Magyarországon ez a legnagyobb szabású szobrászati megbízatásnak számított. Annak, hogy fontos épületek, hidak, templomok kapuit fekvő oroszlánok őrködő alakjával díszítsék, nagyon régi a hagyománya, de nálunk ilyenre akkor még nem volt példa. így Marschalkó csak saját tanulmányaiból meríthetett. Az oroszlánok néhány évi munkával elkészültek, s elhelyezték a szobrokat a Lánchídon. A pesti rész déli oldalán, az oroszlán talapzatán volt a mesterjelzés: „Marschalkó fecit 1852." Sajnos, 1973-ban, amikor az oroszlánokról lemosták a százéves port és piszkot (250 atmoszféra nyomású vízsugárzóval), a jelzés eltűnt. A budai hídfőn, az oroszlán talapzatokon felirat helyett Széchenyi és Sina címere. Ezeket is a művész mintázta, és Gál András öntötte ércbe. Az oroszlánok elhelyezése után csakhamar kitalálta a pesti humor, hogy az oroszlánoknak nincsen nyelvük! A szobrász elfelejtkezett róla. Mikor erre a mulasztásra figyelmeztették — mondták —, a művész szégyenében a Dunába ugrott. A családi emlékek szerint Marschalkó szófukar ember volt, s mikor az omnibuszon átdöcögött a 38 Egy nevezetes pesti szobrász, Marschalkó János