Budapest, 1977. (15. évfolyam)

5. szám május - Vargha Balázs: Berda József csatái

A költő 1965-ben (ifj. Mészáros András felvétele) Irodalmi városképek Vargha Balázs Berda József csatái Bátor Berda Hős volt, de nem tartotta magát hősnek. Irodalmi szegénylegény, aki a nagy pengöhiányok idején kétpengős mecénások adományaiból tengődött, de a lelkét el nem adta. Gömbös Gyula akciója, az Új szellemi front sok írót megigézett hosszabb-rövidebb időre, a jobbak közül is. Berda már évekkel korábban kimondta a végleges ítéletet Gömbösről. Kötetének elkobzásával és felfüggesztett börtönbüntetéssel jutalmazták, annak jeléül, hogy az ügyészeknek fejlett érzékük volt az iróniához. Istenem, még ilyet, hogy te • nem hallottad a nagy miniszter hatalmas beszédét az államháztartás rendbehozatala tárgyában? Én ott voltam, lásd, s hazafiúi kötelességemnek eleget tévén, csupa láz voltam a meghatottságtól: — nemes indulat és honfibú! Ily csodálatos elmét nem láttam én még, mióta élek! Jó ebédektől s vacsoráktól kidagadt szája oly mélységes komolyságtól rezgett, mely már megdöbbent okosságával. Szinte látni lehetett, hogy ömlik az ige örök malasztokkal fűszerezett buzgalma, mint finom illatú moslék a vályúba, minek a boldog disznók már előre röfögnek. Egy poiitikus arcképéhez Valószínű, hogy ezt is megbocsátották volna neki, ha „átáll". Csábították nem egyszer, azt gondolván, hogy egy éhes nagyétű ember könnyű préda lesz. ő azonban ünnepélyes hitvallással felelt. Természetesen a nyilvánosság előtt, versben. Nehéz a becsület, ezt vallom én is, öregem, s mégis egyre üvöltöm-kiáltom: bitang kínok között haljak meg Inkább, semhogy megtagadjam a múltam-önmagam! Legyek csúnya bár, olyan rút, hogy az már fertelem: mégsem veszem fel az álarcot én! Arcom az arcom, szemem a szemem: nézd meg benne magad, mily meztelen tükre az a léleknek, melynek ura én vagyok csupán. Pipogyáknak való tivornya ez alkuvásra hajló ocsmány világ . . . Vallomás Ady Endre híve írta ezt, olykor szófűzésében is követve mesterét. Az egyre gyalázatosabb világban rendíthetetlenül írta átkait a hitványokra, aljasokra, árulókra, hatalmasokra. Nem egy, nem két elnök vehette magára, amit egy honmentő hatalmassághoz címzett, megnevezetlenül: Csak kukac vagy, holmi csepűrágó, vagy ha úgy tetszik: Elnök, magas hatalom, aki bosszút állhat a karakán szavak dühödt szegénylegényén, ha ínyedre van ez éppen. — Demagóg A legendás „dühödt szegénylegénynek". Till Eulenspiegelnek sorsát is megidézte egyszer, s könnyen be is telhetett volna rajta, hiszen akkor már mélyen benne jártunk 1943-ban: Ezt a szégyent is megértem: hát negyven éves vagyok. Eleget éltem. Ideje már, hogy felakasszatok. Negyven év Két átkozóaás közt egy-egy friss lélekzetvétellel mondott lángoló szerelmi vallomást a szabadsághoz. Csak ezekért a szabadság-ódákért megérdemelné — megérdemelte volna, míg élt —, hogy az európai költészet partizánjai közé sorolják. Te csodálatos, soha el nem érhető s megfoghatatlan szivárványa az elpusztíthatatlan égboltnak: Szabadság! gyönyörűséges Szabadság! Szabad-e még köszönteni téged? Szabad-e hitet vallani: örülni, hogy örök sugaraddal ránk mosolyogsz majdan? Most szeress, most válts meg minket, te büszke, — csúf századunk kitagadottja! Szeress már minket. Szabadság! Még egy változat, végigjátszott allíterációkkal, de nem kevésbé komolyan, s nem kevésbé hatásosan: Szakadj szó szakadatlanul, szüntesd szorongásunk szépre szomjas szellemünk szerint, — szélesítsd szélbe szabaduló szánkón szerelmed szálló szavait: száguldó szabadság! számtalanok szabadsága! Szeress, szerencsénk szédületes szorgalma, szaporodj számtalan szerelemmé, szaladj szálfákba szökkenő szemérmetlen sziszegéssel szabad szavak szállásaként: szabadság! szabadság! szomorú szegények szenvedésektől színes szerelme! Szólj, szép szavunk: Szabadság! Barangoló Vidám, fütyörésző kiránduló volt! Vagy athéni Timon, akit embergyűlölet hajszolt ki az erdőkbe? Versei alapján mind a kettőt bizonyítani lehetne. Budapest lakosainak, a magukat önkéntes szobafogságra kárhoztatóknak sok verssel üzente: gyertek ki ide, testi-lelki felüdülésre. De azt nem mondta: „gyertek velem". Ő az erdőben gombákkal ás madarakkal akart társalkodni 1943-ban írt versében pontosan meggyónja, hogy kettős undor űzi ki a budai hegyek közé: nemcsak a város füstjét, lármáját érzi elviselhetetlennek, hanem az emberek gonoszságát is. 20