Budapest, 1977. (15. évfolyam)

4. szám április - Litván György: Szabó Ervin lakásai

A Hunfalvy utcai lakás dolgozószobájában (1905) Bach Melitta reprodukciója egy vagy két ágyat, mert az, amelyet Cecil néni (Pollacsek Mihályné) protekciójával Hajósné ígért, úgy mutatkozott be ma, mint egy ágyszörny, mint egy mesebeli óriás ágya." Hasonlóan küzdelmes körülmények között töltötte a következő két és fél évet a fővárosban. Albérletből albérletbe vándorolt, szakadatlanul tanult, s közben magántanítványokat vállalt. 1898 tavaszától egy éven át Bécsben folytatja ugyanazt az életmódot. Itt is nagyon szegényesen és küszködve él, itt is kíméletlenül hajszolja magát az ismeretszerzésben, itt is hónapos szobákban hányódik a (bécsi) Józsefvárosban (VIII. Laudongasse 3., Bennogasse 15.). Mégis — noha még nem tudja — élete legboldogabb, legderűsebb évét tölti az osztrák fővárosban. Látóköre kitágul, új eszméket, újfajta embereket ismer meg, s életre szóló barátságokat köt, főként az ott élő orosz emigráns forradalmárok körében. Édesanyja állandóan aggódik életmódja, egészségi állapota, nem kielégítő táplálkozása és — nem utolsósorban — ottani társasága miatt. Egy kisebb betegségének hírére írja Ungvárról fiának: egyezőre még kis szobácskádat őrzöd, s ahogy ismerlek, nem fogod egykönnyen rászánni magad, hogy elfogadd az említett orosz újságíró ajánlatát. Ki az illető? Mit csinál Bécsben?" Az „illető" Pável Fjodorovics Tyeplov volt, hivatásos forradalmár, az Orosz Szociáldemokraták Külföldi Szövetségének aktív tagja, az „ökonomista" irányú Rabocseje Gyelo egyik szerkesztője. Tyeplov később 1900-ban illegális küldetésben hazatért Oroszországba, s ezért több mint öt esztendei szibériai száműzetéssel fizetett. De onnan, Irkutszkból, Jakutszkból és Viljujszkból írt leveleiben is folytatta tíz évvel fiatalabb magyar barátja buzdítását, „nevelését". Szabó Ervin a jelek szerint elfogadta Tyeplov lakás-ajánlatát, s egy ideig közös szobát bérelhettek Bécsben, mert hazautazása után, 1899. március 23-án az orosz szocialistától ilyen melankolikus levelet kapott: „Az én szállásom most már egészen magánzárka jelleget öltött. Napokon át nem jön senki, nem hangzik el egy szó sem, csak a konyhában zajló szakadatlan traccsolás tépi szét a fülemet. Hiába várom délutánonként, esténként az ismerős bono sera-t. Ön nem érkezik meg és én egyedül ülök." Szabó Ervin ekkor már ismét a pesti albérleteket váltogatta. Egy ideig volt osztálytársával és jövendő sógorával, Lám Sándorral együtt lakott az Üllői út 5-ben, majd a Salétrom utca 10-ben. 1900-ban, amikor végre rendes álláshoz s így rendszeres jr.cdelemhez jutott — a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara könyvtárosa lett —, először gondolhatott jobb lakásra, csendesebb, kellemesebb környékre. A Várhegy Duna felőli lejtőjén, a Toldy Ferenc utca 32-ben vett ki szobát. Majd néhány hónap múlva — immár főbérlöként, két bátyjával és Budapestre költöztetett édesanyjukkal együtt — átköltözött a szomszédos Donáti utcába. Donáti utca 17. A békés vízivárosi utca térszerű kiszélesedésében, a szép gesztenyefák mögött álló kis ház már megközelítette azt a lakáseszményt, amely a szépségre és harmóniára fogékony Szabó Ervinben élt. De még távol volt az „igazitól". Hiányzott a kert és a kilátás, s talán még jobban hiányzott az elmélyedéshez szükséges egyedüllét lehetősége. Testvéreihez, különösen legidősebb bátyjához, a gyenge jellemű Adolfhoz, nem fűzte semmiféle bensőséges viszony. Annál inkább édesanyjához, akivel szemben élete végéig adósnak érezte magát, s akit szüntelenül kárpótolni igyekezett a rázúdult sorozatos sorscsapásokért (férje öngyilkossága, két lányának tragikus sorsa, két fiának kallódása). Maga mellett akarta tartani anyját, hogy legalább öreg korára nyugodt életet biztosítson számára. De a saját életfeladatáról és ennek feltételeiről — szerencsére — mégsem tudott lemondani. Ez a belső konfliktus zavarta együttlakásukat. Megnyugtató megoldást azonban csak az utolsó években sikerült találni. 1901 augusztusában, az ausztriai Salzkammergut tájain kóborolva, megható és önmarcangoló levélben köszönti anyját, születésnapján. Többek között ezt írja: „Nem hiszem, hogy a mi együttélésünk azt 37