Budapest, 1977. (15. évfolyam)

4. szám április - Litván György: Szabó Ervin lakásai

Litván György Szabó Ervin lakásai Szabó Ervin „komoly ember" volt, e szónak minden értelmében. így nem csoda, hogy a róla szóló irisok is szinte kizárólag tudományos, mozgalmi vagy népművelői tevékenységével foglalkoznak — magánéletével alig. Ez a zárkózott, szigorú, aszketikusan a maga feladatának élő férfi ebbe a szférába néhány legközelebbi barátján kívül már életében sem igen engedett senkinek bepillantást. Szerencsére fennmaradt azonban — méghozzá éppen korábbi, legtevékenyebb éveiből — gazdag levélhagyatéka; s felejthetetlen, színes, kissé rejtélyes egyénisége a baráti és tanítványi kör számos tagját késztette utólag olyan visszaemlékezések megírására, amelyekből — együttvéve — ma már életmódjáról, érzelemvilágáról, emberi kapcsolatairól is képet alkothatunk. Sorsát — különösen rövid életének utolsó egymásfél évtizedében — betegség, szellemi magányosság és politikai kudarcok tették tragikussá. Műve is sok tekintetben torzó maradt. Élete mégis egy tömbből faragott, irigylésre méltóan teljes és szép élet volt. Azzá tette az igazságkeresés és a tisztesség szenvedélye, amely nemcsak tudományos és politikai tevékenységét, hanem magánéletének minden lépését is irányította. Alighanem ez az oka, hogy bármely oldalról közelítsünk is sokoldalú életművéhez vagy személyiségéhez, ha elég mélyre ásunk, mindig ugyanoda jutunk: egyéniségének magvához, amely minden munkáját és megnyilvánulását áthatotta. így életének külső keretei és az azokkal kapcsolatos dokumentumok is többnyire a megfeszített munkát, a fáradhatatlan szervezői tevékenységet és a sokaknak például szolgáló emberi magatartást tükrözik. Ezt tapasztaljuk akkor is, ha életének alakulását olyan igazán külsődleges körülmények szempontjából vázoljuk fel, mint a lakás. (Végre is ezek megválasztását saját szükségletein, ízlésén kívül anyagi szempontok és családi megkötöttségek is befolyásolták.) Szabó Ervin ízig-vérig budapesti jelenség. Szoros érzelmi és egzisztenciális szálak fűzték a fővároshoz, amelynek — Bárczy István liberális városigazgatása idején — másfél évtizedig könyvtárnoka, ill. könyvtárigazgatója s egyik vezető művelődéspolitikusa volt. De nem csupán „hivatalból", hanem személyes és tudományos érdeklődésből is állandóan foglalkozott a fővárosi művelődési, lakás- és munkaviszonyokkal, amelyeknek a maga korában alig akadt nála alaposabb ismerője. Pedig nem volt született budapesti, s életének 41 évéből csak mintegy húszat, az utolsó két évtizedet töltötte a fővárosban. Az Árva megyei Szlanicán, az akkori Magyarország legészakibb szögletében született, éppen egy évszázaddal ezelőtt, 1877. augusztus 23-án. Kisgyermekkorától pedig Ungváron nevelkedett, mert apja tönkremenése és öngyilkossága után anyja oda települt át, hat gyermekével. Az anya,.Pollacsek Lujza ugyanis jómódú ungvári családból származott; testvérei — köztük Károly, az ismert ügyvéd, és Mihály, a vasútépítő mérnök, a később világhírűvé vált Polányi-fiúk apja — időközben már Pestre költöztek. De az ungvári városszélen, a Sörház utcában ekkor még állt és működött a „családi malom", amelynek jövedelméből az özvegynek is jutott akkora havi járadék, amelyből szerényen meg tudott élni, s taníttathatta gyermekeit. Az ungvári malom Lakást is a malom épületében kaptak. Innen, a városszéli domboldalról járt be 1887 szeptemberétől kezdve a vékonytermetű kisdiák az ungvári királyi katolikus főgimnáziumba, amelynek nyolc éven át jeles tanulója volt. És innen írta átmenetileg Budapesten tartózkodó édesanyjának azokat a nemrég előkerült diákkori leveleket, amelyekben itt-ott felvillan némi humor, játékosság is, de alapvonásként már a Szabó Ervint olyannyira jellemző megbízhatóság és önkínzó kötelességtudás tükröződik. 1895. március 14-én írja: „borzasztó gyorsan közeledünk a vizsgák időpontjához, és nincs benne semmi csodálatos, hogy nyakig vagyunk a munkában. A látogatásokat beszüntettem, vacsorára is csak röviddel az időpont előtt megyek le, és még néhány francia óra is elmaradt." (Anyja távollétében a rokoni Seidler családnál, anyai nagynénjénél étkezett, unokatestvéreivel, köztük Seidler Ernővel, a későbbi népbiztossal.) Március 22-én már olyan kimerült az „éjjel-nappali tanulástól", hogy levélírás közben elnyomja az álom, és csak másnap folytatja beszámolóját. Leveléből kiderül, hogy az érettségire való készülés mellett sok egyéb feladat nyomja 17 éves vállait: „Ami a tejgazdaságot, különösen a Cifrát illeti, arra a döntésre jutottunk, hogy nem adjuk el ... A tejpénzt beszedtem . . . Ma a néninek 60 tojást adtam el, 2 és fél krajcárjóval darabját. Nekünk még mindig maradt 10, és a tyúkok remélhetőleg tekintettel lesznek arra, hogy a húsvét hamarosan itt lesz . . . A kerti munkát is megkezdhetjük néhány nap múlva, kérlek, válaszolj postafordultával egy lapon, hogy o gyepet felásassam-e. Ha a nagymama nyárra hozzánk jön, a kertben nagyon jól érezné magát, mivel fő gondom lesz, hogy a gesztenyefa alatti lugas jó árnyékos legyen . . . Az én francia óráim egyelőre abbamaradtak, ezzel szemben tanítási munkám megkétszereződött. Ugyanis most már naponta adok a tanítványomnak órát." Pesti és bécsi hónapos szobák Három hónappal később jeles eredménnyel teszi le az érettségi vizsgát, ősszel pedig Budapestre költözik, hogy megkezdje tanulmányait az egyetem állam- és jogtudományi karán. Bátyjával lakik együtt, „hónapos szobában". Körülményeikről így tájékoztatja édesanyjukat 1895 októberében: „November folyamán két vizsgát kell letennem, úgy, hogy most egy kicsit szorgalmasabban kell tanulnom. Ugyan egész könnyű vizsgák, de a sikertől 30 frt. függ, a következő félévi tandíj ugyanis. És harminc forint nagyon sok pénz. Ha most 30 forinttal többünk lenne, vehetnénk 36