Budapest, 1977. (15. évfolyam)

4. szám április - Pro arte- Pro urbe díjasok

ahogy Radnóti összezárt bakancsa is tudatosítja bennünk egyéni sorsán túl egész nemzeti tragédiánkat. Varga Imre még egy magában álló szék megformálásával is fel tudja kelteni az üresség képzetét. Miért nem ül rajta senki — vág belénk a kérdés —, hol az ember? A kiszolgáltatottak, az összetörtek, szenvedésükben, megalázottságukban is az életnek áldozók állnak hozzá közel: a kiszikkadt, illúzióknak sosem hívő Munkás, az újpesti Partizán, Csontváry, Kopernikusz, Derkovits, József Attila, Prométheusz. Műveiben így van együtt a legtermészetesebb módon az annyit emlegetett és oly sok félreértést okozó európaiság és magyarság, nála éppúgy, mint korunk legjobbjaiban. Ezt az új, formában kísérletező, gondolatot ébresztő, gondolatot hordozó és átadó művészetet és művészt értékeli a Pro Arte-díj, amelyet Varga Imre a Munkácsy-díj (1969), a Kossuthdíj (1973) és az Érdemes Művész (1975) címe után az idén kapott a fővárostól. „Tudom, hogy az út végtelen, hogy erőim fogyatékosak, hogy utat keresve gyakran tévedek, mentse tetteimet a szándék, a vélt jóra való igyekezet, és az, hogy tévedéseiben, esetleges eredményeiben is egyetlen tárgyuk az ember" — írta a művész vallomásában egy évvel ezelőtt. Egyik legszebb alkotása a Szántás. A nap irányába tartó üres barázdákban ott van a következő emberi mozdulat, az alkotás kényszere, szépsége és igazsága: a vetés. Jávor Ottó PRO ŰRRE PRO ARTE VARGA IMRE VASS ATTILA FiRENCNÉ „Új ismereteink csillagfényénél is csak önmagunkba kell tekintenünk. Ismerjük meg magunkat, és megismertük világunkat. Teljesíthetetlenül nagy program" — írja Varga Imre. Ám aszkétagyötrődésű Madách-szobra mégis szárnyal, Lenin zsebre dugott kézzel — az emberi egyszerűség optimizmusa — lefelé lépeget földünk legnagyobb programjának felfelé indulása idején, és Károlyi Mihály a mindenttudás félszegségével a gondolat diadalára támaszkodva áll egy ország kapujában. A világ ismertet meg önmagunkkal, vagy a megismerés valahonnan nagyon messziről, a múltak, az ősök, a sejtek mélyéről indul? Varga Imre válasza összekapcsolja a kérdés két pólusát. Harmóniát teremt? Nem. Inkább a harmónia igényét ébreszti fel a gondolattal. Minden jelentős művében a gondolkodó embert érezzük: a maga elé meredő Radnóti ban, a láncok közül kitörni képtelen Széchenyi tragikus küszködésében; agyában a Lánchíd, Vörösmarty víziói és a döblini őrület. Mert Varga Imre drámai pillanatokat, korokat és sorsokat összeszorító szobrai hörögni és kiáltani tudnak. A kegyetlenfájdalmas iróniával Hősi emlékműnek nevezett rokkant koldusroncsból szívet szorítóan tör elő a figyelmeztetés: Pax! Ki fogalmazta meg igazabbul az anyag nyelvén Babits kiszakadó kiáltását: „Legyen béke már! Legyen vége már!"? Varga Imre szobraiban megtaláljuk a költészet lírai mozgósító erejét, az érzelmi hatást, még inkább a már említett gondolkodásra ösztönző erőt. Az élet hosszú és nehéz útjait kellett megjárnunk, hogy érzelmeink végre a gondolkodásra alapozódjanak. Nem véletlen, hogy a filozófiai mélységű alkotásokat igazából most kezdjük befogadni és értékelni. Vajon az 1923-ban Siófokon született Varga Imre az életnek milyen útjait járta be a Balaton-parttól a budapesti Képzőművészeti Főiskolán át Párizsig, Koppenhágáig, Moszkváig, Bécsig, Varsóig, Würtzburgig, Belgrádig? Hányszor járta meg a „lélek hosszát" a Várkert-bazári műterem falai közt? És hova jutott? Korunk gondolati tiltakozásához, a groteszkhez, a Houdon Voltaireszobrának a vonásaiba vésett iróniához, ahogy a művész parókás, rokokó Professzora. A tiltakozás azonban csak a szenvedés megértéséből és a szenvedésen túli lét reményéből fakadhat. Kulich Gyula lehanyatló feje mögött ott Michelangelo Ádámjának bizakodása. Giacomo Manzú salzburgi püspöke és Varga Imre Madách meg Táncsics szobra közt is megtaláljuk a tartalmi és a formai hasonlóságot: mindketten egyenes, egyszerű vonallal indítják el az asszociációkat, a gondolatsort, — ,,A munkád mellé add a neved!" mozgalmat jó két éve indította el a Fővárosi Patyolat Vállalat Fáklya szocialista brigádja itt, az újpesti vegytisztító üzemben — mondja Vass Attila Ferencné. — Az általunk tisztított, vasalt ruhaneműk zsebébe tett levelünkkel az volt a célunk, hogy csak kifogástalan minőségű munkát végezzünk, hogy megrendelőink elégedettek legyenek velünk. A kezdeményezésnek olyan sikere volt, hogy azóta vagy félszáz fővárosi és vidéki Patyolat-brigád átvette e módszert. — 1940-ben, 13 évesen, mint kifutólány kezdtem dolgozni egy Visegrádi utcai vegytisztítónál. A munkaidő akkor reggel 7-től este 7-ig tartott. 1945-ben a Kovald-féle műhelyben tanultam ki a folttisztító szakmát. 49-ben államosították az üzemet, azóta a Patyolat Vállalat szakmunkása vagyok. Tizennyolc éve dolgozom ezen az újpesti telepen. Körülbelül hatvanan vagyunk itt, három brigádban. A Fáklya szocialista brigádhoz tartoznak a vegyi mosók, tisztítók, foltkezelők, a gépvasalók. Tizenhatan vagyunk a brigád tagjai, a fele fiatal. Nemcsak brigádvezetőjük, szakszervezeti bizalmijuk is vagyok, ismerem minden gondjukat, örömüket. Csigó László felvételei