Budapest, 1977. (15. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Moldova György és a folklór

Laczkó Ildikó felvétele Irodalmi városképek Vargha Balázs Moldova György és a folklór Futball — legendában és szatírában A Magyar Tudományos Akadémiának egykor író tagjai is voltak. Sőt, írók voltak az első — a nyelv-és irodalomtudományi — osztályban a törzstagok. Ma már ez nem szokás. író és tudós két külön faj, nem keverhető. Azt a nagy lehetőséget is elmulasztotta az Akadémia, hogy Veres Pétert tagjává hívja. Akadémikusság híján az írókat másképp honorálja a nemzet. Lehetnek például díszpolgárok. Vagy sportegyesületi vezetők, mint Karinthy Ferenc a Fradiban. Minden mostani magyar író közül Moldova Györgyöt tisztelte meg legbőségesebben a társadalom. 22 Gályarab-regényéért, a Negyven prédikátorért református presbiternek hívták meg. MÁV-riportjai jogán tiszteletbeli vasutas lett. Komlónak a díszpolgárság mellett egy időben futball-edzője is volt. A futball kitűnő táptalaja a folklórnak. Nem kis népköltési gyűjteményt lehetne összeállítani csak a szurkoló-versekből — magasztalásokból és gyalázásokból. Kisiskolások, sőt óvodások is ugyanúgy fújják ezeket, mint szüleik a mérkőzéseken. Sőt, meg is toldják új változatokkal. Legendává érlelődik egy-egy nagy futballista életútja, meg az egyes csapatok felvirágzása és lehanyatlása. Ezek a labdarúgó-történetek veszendőbbek, mint a szentek középkori legendái, vagy a régi hegedűsök énekei. Ha kinyomtatták is őket egykori sportújságokban — ez már nem az igazi létezésük. Csak az, ahogy egykori lelkes szemtanúk fölemlegetik. S ha ezek a mesélők kiöregednek, kihalnak, a legendáknak is vége. Tolvaj Ferdinándnak, az üstökösként felfénylő és eltűnő kőbányai jobbszélsőnek legendáját úgy kezdi Moldova, mintha egy öreg szurkoló mesélné „a téren". „Az 1950-es évadban a labdarúgás szakértőinek legnagyobb meglepetésére a kőbányai Victoria csapata végzett a másodosztályú bajnokság keleti csoportjának élén, és ezzel jogot nyert, hogy a következő szezonban a legjobbak között szerepeljen. 1947 óta — mikor Kőbánya utolsó képviselői: a Törekvés és a Kőbányai Barátság kiestek az első osztályból — a kerület egyetlen csapata sem tudott visszajutni, bór olyan nagy vállalatok egyesületei harcoltak köztük, mint a Sörgyár, a Dräsche téglagyár, vagy a MÁV Északi Főműhely. A Victoria viszont egyike volt az utolsó társadalmi egyesületeknek, csak néhány száz futballkedveld kőbányai munkás és kisiparos tagdíjára támaszkodott." (Gázlámpák alatt.) Ez a tárgyilagos leírás akkor kezd legendás fényben villódzni, mikor a Victoriát váratlanul feloszlatja a Labdarúgó Szövetség, s az első osztálybeli játékjogot, amelyet ők vívtak ki, átruházza a kisiparosok csapatára, a csak névleg létező Lendületre. ,,A Lendületet ettől a pillanattól fogva a gyűlölet és a bosszú vágya vette körül a külvárosban." Hogy a joghoz csapat is legyen, mozgósítottak egy öreg játékos-kufárt, akiről két mondatban minden lényegeset megtudunk: „Senkisem hitte volna, hogy Acht Simon bezárja a bélyeg-üzletét — melynek hátsó helyiségében naphosszat külföldi folyóiratokat Icpozgatott, várva, hogy megszólaljon az ajtó fölé akasztott csengő —, és még egyszer kezébe ves/i egy csapat irányítását. 1947 óta, mikor a legjobb kőbányai futballistákat . . . eladta az olaszoknak . . . visszafelé gyalog kelt át a Brenneren, jobb Inba elfagyott és amputálni kellett, azóta nem foglalkozott a labdarúgás ügyeivel, a Lendület nagy pénzeket ígérhetett neki, hogy most mégis visszatért." Acht Simon leginkább egy öreg juhászhoz hasonlít, amint állát botjára támasztva figyeli vidékről összevásárolt csapatának edzését. S ugyanilyen nyugalommal szemlélte azt a mérkőzést, amelyet Tolvaj Ferdinánd, az ellenfél jobbszélsöje két bravúros góllal döntött el. Mit tehetett Acht Simon — őt is megvette. így kezdődik a történet. A végén pedig, ahol összeáll eggyé: Ferdinánd húgát, Katit behúzzák orgiájukba az ő játékostársai. Mikor erre rájön, futballista-bosszút áll. A bajnokságot, sőt a csapat sorsát eldöntő mérkőzés utolsó percében hat játékostársát kicselezve berúgja a gólt a saját hálójukba. Aztán felpakol, eltűnik Kőbányáról. A kocsmák mindentudói sokfélét regéltek azóta róla. „. . . még mindig akad néhány ember, aki megesküdne rá, hogy Ferdinándot egy brazil nagyegyesület vásárolta meg százezer dollárért, az szöktette meg egy repülőgépen, és most náluk játszik, idegen név alatt." Moldova az ilyesfajta kocsmai-utcai történet írása közben sem pihenteti tüzetes megfigyelő és rögzítő tehetségét. Például: hogy hagyják el a pályát a játékosok? „A mérkőzés után, mikor lehajtott fejjel, ezüst nyakláncukat a foguk között tartva beléptek az öltöző ráccsal fedett aluljárójába, a szurkolók joggal mondhatták nekik az elismerés szokásos tőmondatait." A külvárosi futballtehetségek előre látható sorsát szép hasonlattal szerkeszti bele a külvárosi tájképbe: „Ha az évek folyamán egy-egy kiemelkedő tudású játékos nőtt fel náluk — legtöbbször egy lendületes, különösen fejelő középcsatár, akinek karcsú, nyúlánk alakjában az agyagos kőbányai föld mintha meg akarta volna mutatni, mire képes, mint ahogy egy-egy szál hihetetlenül magas kukoricát növeszt —, ezt a játékost a bajnoki szezon végével elvitte valamelyik nagy egyesület. Ha esetleg mégis otthon ma-