Budapest, 1977. (15. évfolyam)
3. szám március - Vargha Balázs: Moldova György és a folklór
radt, rövid idő alatt eí-esztette a lendületét, lemaradt az előrevágott labdától, s esténként az újságos standok és kocsmák előtt összegyűlő szurkolók indulattal emlegették annak az elvált asszonynak a nevét, aki tönkreteszi középcsatáruk erőnlétét." A százezres vételárat kivéve, Tolvaj Ferdinánd története nem lépi túl a magyarországi, kőbányai lehetőségek körét. Tehetséges játékosok, feszült helyzetek, brilliáns gólok bárhol, bármikor adódhatnak, még a mélyponton tengődő futballéletben is. De Moldova merészebben válogatja a maga futballtehetségeit, mint Acht Simon. A Gázlámpák alatt című karcolat-sorozatban H. Kovács — akinek neve előtt a H. a közhit szerint Hazudós-t jelent — elárulja, hogy ő a legszemélyesebb áldozatot hozta a magyar futballsportnak, mikor felfedezte Szentirmayt, a labdarúgózsenit. De Szentirmay Sárikának hívták, mikor még H. Kovács menyasszonya volt. „A ménkű úgy kezdődött, hogy egyik szerdán a partvonal mellől néztük a mérkőzést, a jobbszélső elvétette az átadást, a labda felénk szállt, épp akarom megfogni, hogy visszadobjam a játékosoknak, mikor Sárika antilop körömcipőjével jobbal kabásból akkorát rúgott bele, hogy a túloldalon a kapusnak tornázni kellett, amíg ki tudta nyomni a felső sarokból." Női futball akkor rr,ég nem volt. Viszont a Fradi becsületét meg kellett menteni. ,,— Rendben van Kovács úr — mondja Gábriel II., az ed^ő — ezt vártam magától, küldje ki a szerdai tréningre a menyasszonyát. Vasárnap az első bajnokin már játszik. — De hát hogy játszhat egy nő? Hiszen a szabályok tiltják. — Vasárnap már nem lesz nő. Miért tartjuk mi Európa legjobb sportorvosát, ha annyit se tud, hogy négy nap alatt férfivá alakitsa át?" Az olvasó itt már megborzong. (Bár nem egészen joggal, hiszen a sporttudósítások naponta tárgyalják kétes nemű sportolók eseteit.) Az író azonban tovább hajtja a csavart: „Sárika nagyon megváltozott szerdától vasárnapig, kis bajusza nőtt, arcbőre megsötétedett, csak a szeme maradt változatlanul világoskék. Sárika már az ötödik percben elszaladi, és éles szögből az ellenkező sarokba vág'.a a labdát, a közönség, amely a nevét sem ismerte eddig, őrjöngve ünnepelni kezdte, de ő nem törődött vele, visszajött a félvonalig, s kék, csodálkozó szeméve/ szomorúan rám nézett." (gy H. Kovács. Van ennél is különb futballtörténete a nagy Hazudósnak. Jascsák Béla mesteredző Afrikából importált győztes csapata. Majmokból. Ezt az ötletet tudományos-fantasztikus elbeszélésnek i. meg lehetett volna írni. Sőt, egy edzett filmrendező akár le is forgathatná. De Moldovának másra kellett az ötlet. Moralitásnak, oktató szatírának írta meg. A majmok eleinte kényes erkölcsükkel hozzák zavarba edzőjüket. A bányász díszruhát például visszautasítják, mert látják, hogy csak névleges bányászok lehetnek. Ez még ? szigorúan fegyelmező Jascsáknak is sok volt. De aztán hamarosan alkalmazkodtak a majmok a honi szokásokhoz. ,,A Váci utcai Bányász osztrák portyáról hazatérő buszát a vámőrség utasokkal együtt félreállította, és a szokottnál a'aposabban átvizsgálta — megdöbbentő eredménnyel. Az egyik vámőrnek feltűnt a motor szokatlan zúgása. Felnyitotta a motorház fedelét, kiderült, hogy a hajtómű mellé egy kisméretű gázkazán van beépítve. A reflektorokat kvarclámpákkal cserélték ki, a pótkerék gumiabroncsát Henessy-konyakkal töltötték meg, ezek után már senki sem csodálkozott, mikor a kiralyvizes próba megállapította a rendszámtábláról, hogy színaranybcl készült." S hogy a tanulság egészen nyilvánvaló legyen, a szétzüllött majomcsapat majomkapitánya yzzel búcsúzik a repülőtéren: „A futball nagy és szép dolog, az intenek ajándéka, de ami az emberi világban hozzátapad, azt én, attól félek, nem t'idom elviselni. Sajnos, neveltetésem a dzsungelben nem kész tett fel ilyesmikre." A megbolydult város Moldova „élettapasztalata" — ahogy egyik alakja mondja keserű szójátékkal — kegyetlen élményektől tarkállik. Városképei válságos, reménytelen állapotban mutatják meg Budapestet. Arról, hogy a rendetlenségre eddig még mindig rend szokott következni s a reménytelenségre új nekigyűrkőzés, nem is nagyon beszél. Olvasóit körülbelül annyi idősnek és élettől olyan edzettnek képzeli, mint ő maga. És természetesen pestinek. Söt: kőbányainak. A főhercegasszonyról elnevezett Auguszta-telep képe 1944-ben, mikor sárgacsillagosnak minősítették: „Az eső a szétmállott ereszekről az ajtó elé csurgott, a kikorhadt deszkák résein még az utcán sétáló járókelők is beláttak. A villany- és vízvezetékek, csatornák már rég elhasználódtak, az épületek végében a közös, nyitott illemhelyen mindent elborított az ürülék, akik mégis be akartak menni, hogy az itt elhelyezett csapokból vizet vegyenek, téglákat dobtak a földre, mintegy járdát építve, már három-négy egymásra vetett téglasor is elsüppedt. Maguk a barakklakások egyetlen helyiségből álltak, itt égett a kisebb-nagyobb csikóparherd, mely széles sávon és magasan bekormozta a falakat, a család itt élt. itt evett és aludt. A lakások igy is tágasnak tűntek, mert csak egy-két bútordarab foglalta el a helyet: egy nagy konyhaszekrény a Teleki térről — minden edényük, felsőruhájuk és fehérneműjük elfért benne —, egy összecsukható vaságy, melynek rozsdás fejtőli és lábtóli lemezei egymásra hajlottak, ezen aludt a családfő, vagy ha valaki beteg volt a családból, a többiek csupasz szalmazsákon." (Szent Imre-induló) Es ez még a „normális", a sárga csillag előtti nyomorúsága az Augusztának. Egy villanás: a Kossuth Lajos utca 1944 decemberében, ahogy a gettóból kalandos életmentő útra kijövök látják. „ . . . a városnak ezen a részén szinte még háborítatlanul folyik az élet. Az utcai lámpák, ha csökkentett fénnyel is, de világítottak, a plakátok opera és színházi előadásokat hirdettek, az üzietck kirakataiban Oorcelánkészleteket, szőnyegeket, a közeledő karácsonyra megjelent könyveket kínáltak az átlósan felragasztott biztosító papírszalagok mögött. Váratlanul egy bolt elé értek, melyet valamilyen robbanás szézúzott és kormosra égetett, a kirakatban hat felakasztott hulla lógott. — Mi történt itt? — Nyilas könyvkereskedés volt, valaki egy bombát dobott be. A nyilasok bosszúból kivégezték ezt a hat embert." Ketten nézik a pokoli kirakatot: a gettó zseniális jótevő kalandora, a lengyel Koterba, és hadsegédje, Miklós, aki az író kamasz-énje, ha nem is önéletrajzi pontossággal ábrázolva. A százéletű Koterbát megölik, Miklós nélküle éri meg a felszabadulás első, viharos napjait. ,,Feltörték az üzleteket, némelyikből molyok milliói, egerek, patkányok légiója tolult ki, egy katonai célokra lefoglalt raktárból viszont ölszámra hordták ki a szövetet, Kárpáti (Miklós pótapja) elengedte a szánkó kötelét, és beállt a verekedő tumultusba, néhány perc múlva elégedetten téit vissza, hóna alatt egy vég sötétkék öltönyanyagot hozott. Csak a könyvesboltok maradtak érintetlenül, egyelőre senkinek sem kellett a karácsonyra megjelent Kétezer év festészete és Móricz Zsigmond bőrkötéses Erdély trilógiája. Miklós szeretett volna néhány könyvet kiemelni a kirakatból, de szégyellte magát. A Corvin Áruház előtt százan és százan csoportosultak, fent, az egyik emeleti ablakban időnként megjelent egy orosz katona, és ruháka', lábasokat, étkészleteket, teli cukorkásdobozokat szórt le közéjük, örömét találhatta benne, hogy marakodnak ezekért a tárgyakért. Hirtelen néhány^ tucatnyi egérfogót dobott le, a tömeg megnézte, de senkinek sem kellett, a katona ezen dühbe gurult, indulatosan a levegőbe lött, és szétkergette a zsákmányért tülekedőket." A Szent Imre-indulót nyílt és rejtett kapcsok kötik össze a Páter Fáber című korábbi elbeszéléssel. A fegyveres fiatalokat szervező ellenforradalmár pácer ördögi torz mása a félelmet szintén nem ismerő Koterbának. A regénybeli gettósított Auguszta-telepnek az elbeszélésben az Erzsébet-telep a tükörképe, ahol a páter a szervezkedést kezdi 1947-ben. „Ennek a telepnek a faházait még az első világháború idején építették, katonakórház céljaira — ideiglenes jelleggel, de már több mint harminc éve lakott benne a közeli téglagyár, a sörgyár, a konzervgyár munkásainak legrosszabbul fizetett, alsó rétege, rajtuk kívül még öregemberek és lezülllött egzisztenciák. Az egykori kórház néhány évre szánt egészségügyi létesítményei, csatornarendszere, a víz- és villanyvezetékek már jórészt tönkrementek, kijavításukkal senki sem törődött. Összesen két nyomókút szolgáltatott vizet, a villany pedig már egy nagyobb esőtől kialudt az egész telepen." A haldokló barakktelepet még mélyebb árnyékba süllyesztik a mellette épült új lakóházak. ,, ... a villamostöltés túlsó oldalán pontházakat építettek, és ezekből az új, összkomfortos lakásokból az erzsébettelepiek egyet sem kaptak. A jövevények és a régi lakók ellentétéhez szinte minden hónap hozzátette a magáét. A pontházak földszintjén új üzletek nyíltak, ahol akkor is lehetett húst vagy gyufát kapni, mikor az Erzsébet-telep kis fabódéjában már rég elfogyott, és o telepiek hiába másztak át a töltésen, a bolti eladók letagadták az árut és nem szolgálták ki őket. A villamosmegállót is áthelyezték a pontházak elé, de az aszfaltutat nem hosszabbították meg, igy csak egy agyagos, réti ösvényen /ehetett megközelíteni." Ezen a ter epen kezdi meg a jezsuitának kiképzett páter Fáber a szervezkedést, mint a telep tisztasági fürdőjének kabinosa. Sikerül legalizálnia ifjú híveinek csoportját, mint a Szabadságharcos Szövetség alapszervét. S ki tudja várni azt a napot is, amikor akcióba dobhatja a fiúkat. „Előbb ő ment be a városba körülnézni, és csak aztán fegyverezte fel tanítványait a Szabadságharcos Szövetség kispuskáival, később géppisztolyokkal. A felkelés legvéresebb harcaiban mindenütt feltűnt Fáber egysége. Ők vették fel a harcot a Bethlen utcai remiznél körülzárt államvédelmi csoporttal, részt vettek a pártház ostromában. Gyorsan és határozottan avatkoztak bele a küzdelembe, melyet rendszerint az ő megjelenésük döntött el véglegesen, de a győzelem után nem ünnepeltették magukat az összesereglett civilekkel, mint a Corvin közi vagy Bosnyák téri felkelők, nem ittak, és nem kötöttek nőkkel alkalmi ismeretséget, hanem azonnal elvonultak a harcok színteréről. Az újságok nem dicsőítették akcióikat, sőt Fáber még azt sem engedte meg, hogy az egység tagjait bárki is lefényképezze." Ennek a mindenre elszánt embernek tragikus, de logikus véget szán Moldova. A páter november ötödikén szélnek ereszti csapatát. S mikor évek múlva újra egybehívja őket, búcsútalálkozóra: öt, a vezért nyírják ki, a tőle tanult kérlelhetetlenséggel, egyetértéssel és nyomot nem hagyó okossággal. Koterba és Fáber — párhuzamosan ellentétes két egyéniség. Paradoxonuk érvényét talán ki lehet terjeszteni Moldova más műveire is. Hőseinek egyetlen nagy törekvésük: tartozni valahova. Karrier, pénz, szerelem — nem ezek az igazi értékek. Benne lenni a csapatban. Futball vagy akármilyen más csapatot értve. Együtt lenni a fiúkkal. A téren, a gázlámpák alatt. Vagy akárhol. Természetes, hogy nemcsak a hőseié ez a nosztalgia, hanem magáé Moldováé. S mikor ez a közösségvágy elforrta a kamaszos habját, akkor kezdődött az író új, sikeresebb törekvése: hogy szót emeljen nagyobb közösségekért — Komlóért, az Őrségért, a vasutasokért. Hogy így legyen benne a jelen áramában. Sőt a múltéban is, a Negyven prédikátor jogán.