Budapest, 1977. (15. évfolyam)

3. szám március - Tamás Ervin: Kiskunfélegyháza

A Kossuth Lajos utca városba, mint annyi más társa. — Kihullott a fogam, aztán a kapa is a kezemből. . . A fiamhoz jöttem, a tanyai ház nem kell már senkinek . . . Pedig hajdan ezek a tanyasi viskók adtak életet Félegyházának és pénzt urainak. Olyannyira, hogy mikor a dzsentri világban egy angol tőkés gyárat akart alapítani Félegyházán, a város viriliseinek közgyűlése rögvest leszavazta a javaslatot, attól tartván: a gyár fölszívja a sok olcsó munkaerőt, akkor pedig fel kellene emelni a mezőgazdasági napszámbéreket. Ennek is tulajdonítható a település évszázados tetszhalottsága, amely már-már majdnem elfelejteti a régmúlt dinamikus fejlődését. Az első magyarországi népszámlálás idején, 1784-ben ugyanis a hármas kerület, Félegyháza és öt pusztája hétezer lelket s 998 házat számlált, szabad parasztok éltek itt, akik szorgos munkával termővé tették a homokot. Ami azonban előny volt, később hátránnyá vált: a kisparaszti gazdálkodás gátja lett a további fejlődésnek. Az elaprózódás — ötezernél is több volt az öt holdon aluli kisbirtokos — nem engedte sem a gépesítést, sem a korszerűbb termesztési rendszerek elterjedését. Juhász Gyula két sora érzékletes képet rajzol az egykori vásárok megszomorodott színhelyéről: „Vén szélmalom nagy, tépett szárnya áll. Nem élet őröl itt, de halál. . ." 1928-ban az elemi iskolás gyermekek között száz trachomás beteget tartottak nyilván, s napszámosok tömege várta a munkaalkalmat a városháza melletti emberpiacon. Erdei Ferenc sem ad vigasztalóbb képet 1937-ben, „Futóhomok" című könyvében: „Rideg, bánatos és szegény táj, zsellérek, falusiak és kivándorlók kálváriája ez." A szegénységnek és szégyennek — gondoljunk a hírhedt, nyilas Endre László itteni tevékenységére — 1944-ben véget vetett a történelem. A szolgáltatóház A Petőfi emlékház által 1389-ben kiállított oklevél, amely szerint a helység a Budára vezető útvonal állomáshelye. A török uralmat a Német Lovagrend birtokjoga váltotta fel, és a település csak súlyos váltságösszeggel nyerte vissza régi privilégiumait. Később 1743—45 között jászfényszarui és ellési lakosok népesítették be a helyet. Mária Terézia 1753-ban ide helyezte a kiskun kapitányságot — a «rabítélő széket» —, s Félegyháza 1774-ben városi rangot kapott. Ez a státus és a vásártartási jog nagyban segítette Kiskunfélegyházán a céhes ipar és a kereskedelem kibontakozását. .. A felszabadulást követően az újjászülető élet szervezői elsősorban a helyi nyomdászok és a földmunkások voltak. Az újjáépítés jelszavával 1946-ban rendezték meg első ízben a kiskun napokat, amely azóta ötévenként ismétlődő eseménysorozat. A később megalakult városi tanács egyik fő törekvése az volt, hogy ide telepedjék a Bányászati Berendezések Gyára, ami a további iparosítás alapját képezte. A III. és a IV. ötéves terv idején olyan jelentős üzemek jöttek létre, mint a Villamosszigetelő és Műanyaggyár, a Húsfeldolgozó Vállalat, az Alföldi Cipőgyárésa Ruhaipari Vállalat telepei. Az 1960-as években a szocialista ipar kibontakozásával párhuzamosan megvalósult a mezőgazdaság kollektivizálása . . . Kiskunfélegyháza iskolaváros is, a környék kulturális központja. A felszabadulás után épült az ipari szakmunkásképző, valamint a mezőgazdasági szakmunkásképző intézet. Kulturális intézményei közül említésre méltó a Kiskun Múzeum és a városi Petőfi Könyvtár .. ." * A kiskunfélegyházi kerület rettegett tömlöce ma már múzeum. Mesélik, hogy itt volt fogoly Rózsa Sándor, az alföldi betyár is. — A börtön hírhedtté, mezőgazdaságunk híressé tett minket—mondja a 73 esztendős Izsák József aki a tanyáról költözött be a Kirakodóvásár