Budapest, 1976. (14. évfolyam)

8. szám augusztus - Vargha Balázs: Kassák Lajos — önmagáról III.

Papp Dániel novellája Hz árok AZ ÁROK a Bécsi úttól kelet felé húzódott, a Duna irányában, és tavasszal teli volt méhfűvel, ürömmel meg pemetével. Száraz áprilisi napokon tücskök muzsikáltak göröngyei között, és aki füves lejtőjére leheveredett, az pompásan érezhette magát a gyepen; a bogáncsokon át végig lehetett látni az egész síkon. Az árok, mondom, olyan volt a mezőn, mint egy rejtett pihenő, de azért a vezérkari térképek mégis fölfedezték. A vezérkar figyelmét nem kerüli el semmi sem. Vékony hernyóvonalak jelölték a mappán, hogy a 137-ik magassági pont körül egy árok húzódik, teli méhfűvel, ürömmel, pemetével; és a tavaszi tereplovaglások alkalmával őexcellenciája a hadosztály parancsnok törzstisztjei előtt ki is jelentette, hogy hosszú katonai pályafutása alatt még nem látott ehhez hasonló árkot. A természet — úgy mondá — valóságos nagy lövészárkot alkotott itt, és a nyári gyakorlatok alkalmával egy ügyes taktikuson sokat segíthet ez az árok; jó is, ha az urak már most bevésik emlékezetükbe az ilyen kitűnő terepfigurációkat. — A Montecuccoli-bakák ezredese feszülten figyelt, és a terepfigurációt haladéktalanul bevéste emlékezetébe. Júliusban azután a Montecuccoli-bakák megálltak Óbudán. Borult nyári reggel volt, és a katonai ruharaktár, ahol valaha Lenau nagyapja volt a parancsnok, búsan nézett le a főtérre, mintha a költő most is szavalná neki a „Mischka an der Marosch" keserű ciklusát. A Montecuccoli-bakák ezredese kezében tartotta a térképet, és igy szólt tisztjeinek: — A terep, uraim, az a katona lelke, és hogy őexcellenciájának, a hadosztályparancsnoknak találó szavait idézzem, az ember sose tud eléggé szemes lenni! így szalasztjuk el néha a legkedvezőbb terepfigurációkat, és elődeinknek is így került Csehországban a hátuk mögé az Elba. A terepbe sok ember már bele is fulladt, azért, hogy ismételjem őexcellenciája találó szavait, az ember sose tud eléggé szemes lenni. Természetesen sok függ az ellenségtől, de a terep értelmes felhasználása már maga is felét jelenti a jó sikernek. Az ezredes, midőn konstatálta, hogy az ellenségtől sok függ, kimérten gesztikulált; mellén zörgött a hadiérem és a német lovagrend Mariánus-keresztje, amelyet treff ásznak neveznek a fiatalabb tisztek, mert fehér és fekete. Az ezredes mindig átszellemült, ha a terepről beszélt, mert őrnagy korában a tereptant tanította a hadiiskolában. Emelt fővel folytatta beszédét: — Diszpozícióink, uraim, egyszerűek. Az ellenség Békásmegyer felől közeledik, és mi balszárnyán vagyunk egy hadosztálynak, mely Óbudát és a Nagyszigetet védi. Valószínűleg már a Római-fürdő tájékán túlnyomó erőre bukkanunk, azért, ha elővédünk túl is menetelhet ezen a ponton, nagyon ajánlom Vojacsek százados úrnak, hogy a 137-ik magassági pontnál álljon meg, és defenzívában várja be az ellenséget. E pontnál ugyanis kitűnő terepfiguráció kínálkozik: egy hosszú, mély árok. Ott pompásan tarthatja magát, míg én utolérem a zömmel ... Vojacsek százados törzstisztjeiéit úr szalutált, és századához sietett. Ott csakhamar sikerült fölébresztenie harci paripáját, az aluszékony Elemért, és rövid, de kínos percek után Vojacsek százados úr fönn ült a nyeregben. Azután kivezette a negyedik századot az ezred menetoszlopából, és kis idő múlva hüvelybe dugta a kardot, szivarra gyújtott, és két gombot kigombolt a zubbonyán: függetlennek érezte magát, mint egy kőszáli sas. A század mélán gyalogolt, a mezőn tócsák álltak, és egy óra múlva a fölkelő nap megvilágította a 137-ik magassági pontot. Vojacsek megállította a századot, és körültekintett az apró mezei domb tájékán. Azután elővette a térképet: jó helyen jár kétségkívül. Balra vagy ötszáz lépésnyire meg volt jegyezve a csőszkunyhó, jobbra a kettős mezei út, középütt meg az útkaparó háza, szóval minden megvolt a nagy természet ölén, és nem hiányzott egyéb, csak az árok. Az eltűnt, mint ősszel a daru. Vojacsek kapitány leszállt a lováról, és izgatottan pödörte a bajuszát; ott állt a vitéz katona a Hadúr szabad ege alatt, födetlenül, mint egy büszke tölgyfa. Aztán magához kérte a tisztjeit, és komoran szólt: — Disznóság ... Az ároknak nyoma sincsen . .. A főhadnagy körültekintett a fölázott mezőn és halk szóval megerősítette az ítéletet, hogy a legénység meg ne hallja. — Pedig — tette hozzá — az ezredes többször mondta, hogy a hadosztályparancsnok ezt az árkot különösen kiemelte a tereplovagláson. Az árkoknak azonban megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy néha a tereplovaglás után is betemetik őket. Mausz Jakab úr tudniillik, a sárgalábú óbudai telektulajdonos, nem réggel ezelőtt szőlővel óhajtott spekulálni, és újszerzésű telkén homokkal meg olcsóbb földanyaggal betemette az árkot. Vojacsek kapitány ezt disznóságnak nevezte, Mausz Jakab meg intenzív gazdálkodásnak. — Mármost így maradunk födetlenül — mondta a kapitány kedvetlenül. Ebben a pillanatban nagyot nyerített az aluszékony Elemér. A paripa megpillantotta az első ágyúlobbanást az északi dombokon. Két másodperc múlva aztán srapneltempóban szólt a dübörgés, és Vojacsek kapitány heves puskatűzzel felelt. Az persze semmit sem használt. Öt perc múlva arra lovagolt a hadosztályparancsnok, és gúnyosan intette Vojacseknek: — Maguk már rég agyon vannak lőve. Tessék csak visszavonulni, százados úr, az ön kitűnő állásából. Vojacsek visszavonult, és a zömnél úgy fogadtatott, mint egy százados, aki csak félig ismeri a hadművészet titkait. Az aluszékony Elemér lelógatta a fejét, és az ezredes becsületszavára fogadta, hogy ilyen kompromittálásban nem volt része császári és királyi századosnak, amióta Thökölyék nyársra húzták a Tisza partján Gaveron Maxmiliánt, a Poyger-dragonyosok hős kapitányát. ŐSSZEL a zöldhajtókás Montecuccoli-bakák ismét megálltak Óbudán. Hűvös szeptemberi este volt, és a szakaszok körül hosszú nyelű lámpákat tartogattak a legények. Az ezred éjjeli gyakorlatra indult, és az ezredes elővévén térképét, így szólt: — A terep, uraim, az a katona lelke. Mappáink ugyan tévednek néha az apróbb részletekben, de a céltudatos parancsnok ezt a nehézséget is le tudja küzdeni; különösen éjjeli ütközeteknél úgyse könynyű a tájékozódás. Ebből a célból inkább a terepnek már meglevő ismeretére támaszkodhatunk. így fogunk tehát eljárni ma is. Diszpozícióink, uraim, igen egyszerűek; ezúttal támadók vagyunk, és Békásmegyer felé keressük az ellenséget, mely hátvéde egy visszavonuló hadseregnek. Valószínű, hogy a 137-ik magassági ponton túl lesz az összeütközés. Vojacsek százados úr fogja vezetni az elővédet, mert ő, azt hiszem, már különösen ismeri a terepet arra... Az ezredes gúnyosan mosolygott, és Vojacsek százados összeráncolt homlokkal fogadta ezt a gúnyt. Azután felült jó lovára, és ismét kivezette a negyedik századot a menetoszlopból. Csöndes este volt, sötéten meredező fák alatt haladt az elővéd: a százados szivarra gyújtott, és tisztjeivel beszélgetett. Azután elmaradt a város, és a Duna felől egy kis szél kerekedett; az felhőket tolt a hold elé, de Vojacsek azért jól látott mindenfelé. A 137-ik magassági pont táján is sima volt a mező; kalász nem hullámzott, emberalak nem mozgott sehol; az első szakasz nyolc embere nyugodtan haladt vagy kétszáz lépésnyire elöl. — Na, még nincs veszedelem — mondta ekkor Vojacsek a főhadnagynak. Ebben a pillanatban aztán ismét nyerített az aluszékony Elemér, és balról hirtelen fölvillant a leggyilkosabb sortűz. Legalább egy fél zászlóalj adott gyorstüzet szakadtatlan egymásutánban, és Vojacsek így szólt a főhadnagynak: — Ezek a föld alól jönnek. Azonban nem jöttek azok a föld alól mégsem. A gyalázatos Mausz Jakab tudniillik ismét csak spekulációra szánta magát, és földjét eladta a „Csak szorosan" téglagyárnak ezen a nyáron. A téglagyár aztán mindjárt akkora mélységet és hosszúságot ásott a 137-ik ponttól nyugatra, hogy abba háromszor is beleférne a régi árok, mely teli volt méhfűvel, ürömmel, pemetével. A továbbiakban talán fölösleges elmondanunk, hogy a hadosztályparancsnok ezúttal is arra lovagolt, és odakiáltott Vojacseknek: — Magukat már megint agyonütötték. A múltkor nyílt ütközetben, most lesből; de ez a Vojacsek százados úrnak mindegy. Midőn e sorokat írjuk, Vojacsek százados úr már várakozási illetménnyel van szabadságolva, és zsebében töltött revolverrel nyomozza a sárgalábú Mausz Jakabot Óbudán. A szegény kapitányt tudniillik nagyon rászoktatták a katonaságnál, hogy sohase kell keresni a dolgok felelősségét, hanem mindig csak a személyekét. Ez egy rideg, hadügyi történet volt, amelynek esztendőre következik a folytatása. A katonai földrajzi intézet ugyanis a nyáron kiigazította a térképet, és törölte a Mausz Jakab árkát, amely teli volt méhfűvel, ürömmel, pemetével. Ebbe mirmost egy másik Vojacsek fog belébukni, és ez így megy tovább, a világ végezetéig. (1897) 22