Budapest, 1976. (14. évfolyam)

9. szám szeptember - Koltai Tamás: Évad után — évad előtt

r Evad után — évad előtt Színházi jegyzetek Két évad között annak érdemes utánajárni, hogy milyen jelenségek mutatkoznak színházi életünkben. A magyar dráma Örömet okoz az új magyar drámák számának megszaporodása és az ezzel járó minőségi fejlődés. Úgy látszik, a nagy számok törvénye szerint több új magyar dráma között több az eredeti szemléletű, érdekes, tehetséges alkotás. Jó dráma is akad. Jó dráma Örkényé (Kulcskeresők), Sütőé (Csillag a máglyán) és Csurkáé (Eredeti helyszín). Ha a ,,jó dráma" minősítéshez e három esetben általános szokás szerint hozzátennénk, hogy „igazán" jó, vagy „kiemelkedően" jó, akkor a „jó" kategóriájába beleférnének még az „érdekesek" és az „izgalmasak" is (Szabó Magda: Az a szép fényes nap, Hernádi Gyula: A tolmács). De a szavak értékcsökkenése idején a jó jelentse egyszer csakugyan önmagát, minden kiegészítés, megkötés, leszűkítés nélkül, ne legyen se másokhoz képest jó, se viszonylagosan jó, se egyik legjobb. És három jó dráma egy évadban nem is kevés. Örömünk közben azért ne feledkezzünk meg arról, hogy Hubay Miklós drámáit az utóbbi időben inkább olasz színpadokon viszik sikerre, Gyárfás Miklós annyira csalódott, hogy eltökélten inkább az asztalfióknak ír drámát, és előbb szánja kiadásra, mint színpadra. Szakonyi évek óta nem jelentkezik, Eörsinek előadatlan darabjai vannak, és Vámos Miklóson kívül egyetlen húszon- (vagy akár harmincon-) éves drámaíró sem tud megkapaszkodni a színházban. De a három jó dráma fölötti örömet semmi sem nyomhatja el. Tetézi sikerüket, hogy mindhárom túlmutat önmagán. Az Eredeti helyszín például a vígjáték lebecsült műfajában mutatja föl értékeit — bár Csurka tragikomédiának tartja. „Alapszinten" egy jól megcsinált darabot látunk, mulatságos történettel, gondosan megrajzolt jellemekkel. A filmforgatás rutinjának kívülálló számára nevettető ötletei („gegjei") szinte észrevétlenül telítődnek fontos gondolatokkal — tehetségtelen beérkezettekről és tehetséges beosztottakról. A beérkezett szeretne tehetséges lenni, a beosztott pedig beérkezett, erről szól a darab. És arról, hogy ehhez mit szólnak azok, akik az egészet fölülről nézik. Meg akik alulról. Csurka maga inkább az előbbiek közé tartozik. Fölénye szellemi fölény. Azé, aki nem vesz részt a dulakodásban. A Kulcskeresők első látásra szinte nem több, mint „lakótelepi vígjáték", amelyben a színpadon folyó hercehurcára ráismerhetnek a nézőtéren ülők a maguk mindennapi életéből. De lassanként azt is észre kell venniük, hogy a cselekmény egy másik síkon meghaladja a hétköznapi részleteket; valami többről van szó, ami már álmainkkal, lehetőségeinkkel, illúzióinkkal, vereségeinkkel és önáltatásunkkal kapcsolatos. Az átmenetet az elvontabb gondolatkörbe a sajátosan groteszk, félabszurd Örkénystílus jelzi. Sütő Andrásnak különösen hálásak lehetünk, mert a történelmi köntösbe öltöztetett politikai vitadrámát, amelynek mostanában nagy az ázsiója, élettel és valódi gondolati anyaggal tudta megtölteni. Ebben a műfajban számos nemes kísérletre emlékezhetünk vissza a közelmúltból, többek között Páskándi Géza Vendégségére és Illyés-drámákra (Tiszták, Testvérek). A legfrissebb bemutatók közül a leginkább figyelemreméltó Szabó Magda Az a szép fényes nap című drámája, amely merészen irányítja mai észjárásunk szerint államalapító őseink gondolkodását. Rég nem volt magyar drámának ekkora koncepciója. A talonba rakott, majd taktikai okokból rehabilitált volt ősmagyar vezér (Gyula) segédlete mellett folyik „a két nagy" összecsapása: Géza fejedelemé, aki a barbár nemzeti indulatot látszat-európaizáiással akarja átmenteni, és Vajké, aki a koronázása előtti „szép fényes napig" hű tanítványának látszik, de érezni lehet, hogy mint István királynak meglesz az elgondolása (és a hatalma is) ahhoz, hogy a világpolgárkülső, mögé rejtett nacionalizmust valódi nemzeti és internacionalista politikával váltsa föl. Ijesztő ez a szóhasználat egy államalapítás idején játszódó történettel kapcsolatban? Szabó Magda drámabeli szóhasználata jogosít föl rá. Kár, hogy koncepciója mellé nem tudott egyenértékű dramaturgiát teremteni, és hogy a darabot a Nemzeti Színház romantikus történelmi színműként adta elő. További három drámánál a szerkezet hasonló, de a történelem olykor csak díszlet. Hernádi GyulafAtolmács)egy középkori disznópörből vezet le izgalmas tételdrámát, amely azt bizonyítja, hogy a forradalmi ideológia csak akkor ér célt, ha akcióban nyilvánul meg: osztályharccá válik, ha kell, fegyverrel. Illés Endre (Spanyol Izabella) az uralkodó pár polgári házasságából bontja ki a drámai mondanivalót. Németh László posztumusz színműve (Colbert), akár a drámaíró többi alkotása, szinte áttételek nélküli én-dráma, amelyben a Napkirály miniszterének monológjai a legszemélyesebb Németh László-i konfliktusokat közvetítik. S itt kanyarodhatunk vissza Sütőhöz. A Csillag a máglyán a személyes mondanivalót tárgyiasítja, Kálvin és Szervét sorsába plántálja. A sorsok teljes emberi gazdagságukban jelennek meg. S végül a politikum sem tételként tűnik föl, hanem mint a történelemből leszűrt és a jövőre nézve is érvényes tapasztalat. A drámáknak — akár a könyveknek — megvan a maguk sorsa. Az Eredeti helyszín kikényszerítette a saját, egyedül lehetséges színpadi stílusát. Horvai István kitűnő rendezésében valószínűleg még sokáig a Pesti Színház műsorán marad. A Csillag a máglyán két tökéletesen eltérő előadása a Madách Színházban és Kaposvárott felesel egymással, szinkronban villantva föl a rendező különféle lehetőségeit. A Kulcskeresőket pedig — amelynek annyi előadása képzelhető el, ahányféleképpen kikeverik benne naturalizmus és abszurditás arányát — az új szezonban műsorra tűzi a Nemzeti Színház. Nyelvöltő klasszikusok Ez furcsán hangzik, mert általában megszoktuk, hogy a klasszikusok, ha felénk járnak, legkomorabb arcukat öltik föl, nyelvet pedig a világért sem öltenének. Mintha túlságosan megszokták volna (nemcsak ők, mi is), hogy talapzaton álljanak, és kötelező olvasmányként untassanak jobb sorsra érdemes középiskolásokat. Ezt nevezte Brecht megfélemlítő klasszicitásnak. Néhány rendező most sikeres mozgalmat indított „legyenek a klasszikusok kortársaink" jelszóval. A mozgalomban még nem mindenki vesz részt. Szinetár Miklóst például többen megrótták, amiért ironikus szoborcsoporttá merevítette a Szent Johanna néhány romantikus tablóját, és mai francia rendőröket állított melléjük, hogy tisztelegjenek az üres formává koptatott nemzeti hagyománynak. Ezek voltak az előadás legjobb pillanatai. Major Tamásra is haragudott egy-két kritikus, mert elhagyta a felségjeleket Shakespeare II. Richárdjának trónszékéről — sőt magát a trónszéket is, hogy az udvari ceremóniák ne vonják el a néző figyelmét olyan közösségi válságokról, amelyek nemcsak királyi udvarokban érvényesek. Shakespeare-előadásaink egyébként is gyakran ceremoniálisak. A naturalista játékfölfogástól örököltük a pompás díszletek és ragyogó ruhák hagyományát. De a fennkölt szavalás stílusa sem jobb, és ez sem tűnt el nyomtalanul színjátszásunk egéről. Ellenérvként hasznosnak látszik" visszanyúlni magához a shakespeare-i népszínházhoz, amikor a Hamlet még nem „irodalmi élmény" volt, hanem — többek között — a színpad szélére söröskupákkal felkönyöklő céhlegények szórakozása. Amikor Szolnokon vásári komédiának játsszák A makrancos hölgyet, ebből az eredeti hagyományból merítenek erőt. Racine-nak, ha a fran-18