Budapest, 1976. (14. évfolyam)

12. szám december - Dr. Zoltán Zoltán: Gondolatok az infrastruktúráról

Gondolatok az infrastruktúráról Az infrastruktúrán sokan még ma is különböző hatalmas létesítmények hetero­gén összességét értik, amelyek bár sokféle igényt tudnak kielégíteni, ám egyre nagyobb ráfordítás kell fenntartásuk­hoz, fejlesztésükhöz. E felfogás szerint a társadalom lényegében csak azért dolgo­zik, hogy az infrastruktúra fejlesztéséhez szükséges pénzeszközöket előteremtse. Az infrastruktúrák jellegének és szerepé­nek megítélésében azonban szerencsére nem azok a fő rendező elvek, amelyeket a téves felfogások hirdetői állítanak. (Vagyis, hogy az infrastruktúrák kivétel nélkül „nagy beruházási igényűek", „lassan meg­térülők", „legtöbbször veszteségesen üze­meltethetők", „fejlesztésüknél kevés a választási lehetőség", „fejlesztésük terheit az államnak kell vállalni" stb.) Természetesen nem vitatható, hogy az említett kifogások bizonyos esetekben egy-egy konkrét infrastruktúra — főleg a „vonalas szerkezetű infrastruktúrák" pl. csővezetékek, autópályák, metró — fejlesz­tésére vonatkoztathatók, de az infrastruk­túrák egészére nem, hiszen azok nemcsak anyagi jellegűek lehetnek, hanem szelle­miek és intézményiek is. Továbbá nemcsak össztársadalmi, hanem vállalati, sőt egyéni tulajdonban is lehetnek. (Ez utóbbiak közé tartoznak a személyi tulajdonban levő lakások, nyaralók, személygépkocsik stb.) Infrastruktúrákon tehát nemcsak nagy, anyagi jellegű ellátórendszereket kell érte­nünk, hanem — rendeltetésüktől függő­en —, kisebbeket is, azonkívül szellemi és intézményi feltételrendszereket. Az anyagi infrastruktúrára példa lehet egy új kórház­épület. Ez önmagában még nem funkció­képes, ha nincs megfelelő, szakképzett személyzet, orvosgárda (vagyis szellemi infrastruktúra) és társadalombiztosítási rendszer, annak különböző jogi, szervezeti és egyéb vonatkozásaival (vagyis intézmé­nyi infrastruktúra). Csak e három alapvető infrastrukturális szféra — vagyis az anyagi, szellemi és intézményi — képes hatéko­nyan működő rendszert létrehozni az el­látás legtöbb területén. Hogy az ellátás milyen területekre terjed ki, és a termelés vagy a lakosság életvitele számára milyen kedvező feltételeket képes biztosítani, az nagymértékben függ a tár­sadalom és a gazdaság fejlettségétől, érték­rendjétől és sajátos igényeitől. Az infra­struktúráknak ezért nem „általában", ha­nem a konkrét igényekhez igazodóan, funkcionálisan kell különböző előnyös fej­lődési lehetőségeket, gyakran szolgáltatá­sokat nyújtaniuk. A „globális infrastruktúra" felfogásból éppen azok az értékes specifikumok marad­nak ki, amelyek az infrastruktúrák lénye­gát alkotják, hogy különböző társadalmi­gazdasági struktúrák kialakulásának elő­feltételei, ellátói és hatékony működé­süknek biztosítói legyenek. A városok különböző struktúrák rendszerei. Vannak termelési struktúrái, amelyek legfőképpen a termelés ágazati szerkezetében, termékválasztékában, vál­lalati nagyságrendjében, az alkalmazott technológiákban stb. tükröződnek. Ezek szerint egészen mások például a Csepel Vas- és Fémművek vagy a Budapesti Csoko­ládégyár infrastruktúra igényei. (Energia­felhasználásban, szállítási és vízigényben, szakképzett munkaerőben stb.) A társadalmi struktúrákat a lakosság kor-, nem-, családi állapot, családnagyság, iskolai végzettség, foglalkozás stb. szerinti összetétele mutathatja. Ezeknek szintén mind eltérő infrastrukturális igényei van­nak. Hiszen a kisgyermekeknek a bölcsődé­re, óvodára vagy a napközi otthonra van szükségük, az idősebbek főleg a nyugdíjasok napközije, a nyugdíjasok háza stb. iránti speciális igényeket támasztanak. Az embe­reknek életük során nagyon sokféle infra­struktúrára van szükségük. Az infrastruk­túrák a különböző társadalmi-gazdasági struktúrákkal párhuzamosan fejlődnek, mindenkor azok igényeit vannak hivatva kielégíteni. Az infrastruktúrális igény tehát egyetlen szférában sem merev. Bizonyos ellátórendszerek, amelyek tíz évvel ezelőtt még tökéletesen kielégítették az akkor jelentkező igényeket, ma már esetleg állandó funkciózavarokkal küzdenek, és akadályozzák a fejlődést. Egy város területén belül nem tudunk azonos infrastrukturális ellátottsági szín­vonalat teremteni, Budapesten belül is jelentős ellátottsági különbségek vannak, nemcsak a bel- és peremterületek között, hanem még azokon belül is (például Jó­zsefváros és Pasarét vagy a Hegyvidék kö­zött). Bizonyos általános emberi igényeken túlmenően is nagyon erősen differenciálód­hat egyes rétegek vagy emberek infra­struktúra igénye és ezek kielégítésének sorrendisége. Vannak, akik a természethez való közelségnek biztosítanak prioritást, és ezért a zöldövezetbe vágynak. Mások a munkahely, iskola, piac közelében akarnak lakni. A lakosság infrastrukturális igényeit te­hát sohasem tudjuk tökéletesen megismer­ni és megérteni, amíg azokat a társadalmi­gazdasági struktúrákat nem tanulmányoz­zuk, amelyek ezen igények keletkezésére hatnak. A különböző lakókörzetekben ugyanis nem egyformán jelentkeznek böl­csődei, óvodai igények. Ahol a fiatalabb korosztályok laknak, pl. az új lakótelepeken, ezek az igények felfokozottabbak. Tovább növeli ezt az igényt az a tény is, hogy itt általában kétgenerációs családok (szülők és gyermekek) élnek és nem ún. több generá­ciósak (ahol nagyszülők is vannak), s különö­sen ha a nők is dolgoznak, nincs kire hagy­ni a gyermekeket. Vidéken—főleg ahol a lakosság még családi-házas lakónegyedek­ben él, és több generáció van együtt — még a budapesti lakótelepeken jelentkező népes ségszaporulatnál nagyobb népesedési ütem mellett sem jelentkeznek olyan égetően a bölcsődei és óvodai igények. A gyermek­gondozási segély intézménye mint tipikus „intézményi infrastruktúra" igazolja, hogy nemcsak a „költséges beruházás" az egyet­len lehetséges út az infrastruktúrák fejlesz­tésében. Prágában például ún. „több gene­rációs" lakások építésével kísérleteznek a lakótelepeken, éppen az ilyen feszültségek enyhítése érdekében. A gyakorlati tapasztalatok azt bizonyít­ják, hogy a városok — különösen a főváros — lakásstruktúrájának mind erőteljesebb átalakulása egyre növeli a lakossági infra­struktúrák igényeit. A lakótelepeken az infrastrukturális igények „késleltetett ki­elégítése" a panaszok állandó oka, pedig látszólag itt a helyzet sokkal jobb, mint a családiházas lakóövezetekben. Mi ennek az oka? Úgy gondolom, hogy elsősorban a laká­sok kis alapterülete. A lakások alapterületé­nek radikális csökkentését a beruházási keretek mindenkor eléggé szűkös volta mellett az is indokolta — illetve lehetővé tette —, hogy a modern városi lakásoknál bátran építhetünk az új technikai megoldá­sok, a megváltozott életrend és a fejlett külső ellátórendszer nyújtotta előnyökre. Például a nagy helyet elfoglaló cserépkály­hákat gázkonvektorok vagy radiátorok, a behemót ruhásszekrényeket garderób­szekrények váltották fel. Feltételezve, a közeli ABC-áruházat, ahonnan naponta mindent frissen lehet beszerezni, kis alap­területű éléskamrákat terveztek. Sok eset­ben az éléskamrából csak egy tárolószek­rény vagy hűtőgép maradt. A fürdőszoba alapterülete is csökkent a mosógép és centrifuga helyével, hiszen közel a Patyolat­fiók. Az étkezőkonyha teakonyhává zsu­gorodott, a családok többsége úgysem vezet rendszeresen háztartást. Mindezek egy nagyon racionális fel­tételezés részei mindaddig, amíg a külső ellátórendszer valóban olyan fejlettségi fokon áll, hogy ezek a korábban az egyes lakásokban megvalósuló funkciók oda át­helyezhetők. Amennyiben azonban ez a fejlett külső ellátórendszer nem áll rendel­kezésre, de a lakások alapterülete mégis minimálisra csökken, akkor e koncep­ció realitása a visszájára fordul. így követ-28

Next

/
Oldalképek
Tartalom