Budapest, 1976. (14. évfolyam)
10. szám október - Gábor Eszter: Fővárosi kislakásépítési akció 1897-1942 között II.
gerendavázas, részben földbe mélyített kunyhószerű házacskáknak hírmondói. Ám anyaguk: az agyag, mégis fontos építészeti lehetőségnek az előrejelzése. A híres „kiscelli agyag" — fővárosunk talajának nagy értéke — már egy új hódító építőanyagnak: a téglának, cserépnek érkezését jövendöli. Figyelemre méltó az is — és ez Esztergoméhoz képest a budai téglaiparnak érthető késedelmességét jelzi — abba a IV. Béla király korában épített budai városfalba, amelynek 1972/ 74-ben 120 méter hosszú délnyugati szakaszát feltártuk, még egyetlen téglát, vagy téglatöredéket sem falaztak be. Miért is tették volna? Hiszen ezt a két méter vastag várfalat a helyszínen kitermelt mészkőből s márgából építették. (Éppen ez, a budai várhegyi településnek helyi kőben való nagy gazdagsága cáfolja meg azt a balsikerű okoskodást, amely szerint IV. Béla király budavári rezidenciája téglából épült palota lett volna.) Azokon a kőházakon, amelyeket a tatárjárás után már szabályos utcarendben és proporcionált telekhatárok között építettek meg Budán — s amelyeknek romjait mind a régibb, mind a mostani palotai ásatás során rendre feltártuk —, boltozó és tetőfedő anyagként itt-ott már felhasználták az agyagipar termékeit is. A tégla, a tetőcserép — Buda esetében s a régész kezében — mintha annak lenne egyik mutatója: a tatárjárás után a Buda-hegyi faluból város lett. Mégpedig főváros!' Tégla a „vörös kakas" ellen. Az első kéményseprők A budai házakat — de még az egyes templomokat is — csak a XIV. században kezdték téglával boltozni. Ugyanekkor azonban a budai, meg pesti téglavetők — a lateriparok, a Ziegelfuserek — mind nagyobb tömegben kezdték meg az addigi fazsindely-héjazatok helyébe lépő tetőcserepeknek égetését. így azután hamarosan a cserepes háztető lett a divat, s a zsindely kiszorult az alvárosokba. Ezeket az újonnan alkalmazott építőanyagokat azonban nem holmi divathóbort hozta létre, hanem az ésszerűség. A famennyezetek kicserélése téglaboltozatokra, a fazsindelyé tetőcserépre, felért a mai tűzoltósággal: megritkultak a tűzvészek. Mert szörnyű, a lakosságot s vagy tnát tizedelő járványokkal vetekedtek a hajdankor tűzvészei. Budát 1332 márciusában, Pestet 1512-ben sújtotta tűz. Az utóbbi alkalommal a balparti ikervárosnak huszonnégy háza égett le. A téglaboltozatokkal, a téglakéményekkel s a tetőcseréppel egyidőben középkori városéletünknek egy új — okkal szerencsét-hozónak tartott — alakja is megjelent: a kéményseprő! Olaszok mestersége volt a kéményseprés már a XV—XVI. század fordulóján is. A budai olasz kamináriujoknak olyan nagy volt a hírük, hogy 1508 őszén — mielőtt a bükki-mátrai szelek meghozták volna Eger városa telét — Estei Hippolit bíboros, egri püspök, „a vár biztonsága végett" közülük kettőt is elhivatott. A budai olasz kéményseprőknek pirosbetüs ünnepei lehettek ezek az egri napok. Munkájukért az olasz püspök olasz jószágkormányzója nagy pénzt: kemény öt forintot fizetett. Annak a budai szekeresgazdának pedig, aki oda-vissza fuvarozta őket, hatvan dénár ütötte a markát. Ők a budai-pesti kéményseprők első ősei. Vízvezető csövek, padló-burkolások téglából, cserépből A várost még Nagy Lajos király uralkodásának kezdetén is csak a várbarlangok tiszta karsztvizei s a háztetőkről leömlő, ciszternákba fogott esővizek látták el ivóvízzel. Meg a lajtokban, lovaskocsikon felhordott, szűrt Duna-víz. A budai vár egyik szökőkútját emberarcú vízköpőinek stílusjegyei az 1370-es évekre datálják. Újabb régészeti leleteink, híres gótikus szobrainkkal együtt talált vízvezető ólomcsövek arra a feltevésre bátorítanak: Buda városának Nagy Lajos király udvarának Visegrádról Budára való átköltözése, tehát 1355/66 után már volt vízvezetéke. (E budavári vízvezetéknek első írott nyoma csak 1416-ból való.) A XI—XIII. századi vízvezető kőcsatornák helyébe a XV. századra ólomcsövek kerültek. És — cserepcsövek. A derék budai-pesti téglavetők tehát nem csak a tűz elhárításában, de a víz megszerzésében is segítő társai voltak középkori elődeinknek! Budán, Pesten s az ország sok más várában-városában megtaláljuk a cserép vízvezetékeknek maradványait. A közelmúltban a Szent György tér déli végén tártunk fel egy — Zsigmond király (1387—1437) korára keltezhető — takaros cserép csővezetéket. Egyenes kürt alakja van egyegy ilyen cső elemnek. Egyik vége kiszélesedik, a másik keskeny. Hoszszuk 35 és 50 centiméter között mozog, átlag 7—10 centiméteres torkolattal Az egyes — tubának nevezett — csőelemeket vékonyabb végükkel illesztették a szomszédos cső kiszélesedő karmantyújába, muffjába. Hézagaikat kátrányos, olajos habarccsal szigetelték. Pár éve az Istenhegyi úton tártunk fel egy másik csőszakaszt. Mátyás király híres budai forrásvízvezetékének része volt ez. Ez a vezeték — a XV. század egyik nagy technikai bravúrja — a mai szabadsághegyi Városkút tiszta vizét a közlekedőedények törvénye alapján vezette fel a budai Várba. Csak csodálattal gondolhatunk a szerkesztő mérnökre (alighanem a firenzei Chimenti Camicia volt a tervezője), s a kivitelezőkre: a középkori Buda névtelen cserepeseire és „chatornas"-aira! Az emberek nem akartak a szemüknek hinni, amikor minden emelő, nyomó szerkezet nélkül, fcsupán saját súlyának nyomásától a magasabb hegy forrásvize az alacsonyabb hegyen kibugygyant a cserépcső torkából. .. XV. századi gótikus kályhacsempe-töredék Griff-alakos kályhacsempe (Szemenyei Tivadar felvételei)
